Kárpáti Vipera Nyúz

Baszkuráció és sziszegő nyelvöltögetés Ungon-Bergen által oda-vissza - KEKECBLOG

Month – november 2010

Egyes, többes

Azért az eléggé lehangoló, hogy bármelyik kárpátaljai híroldalra kattintok rá úgy kétnaponta, szinte mindig találok már az első cikkben nyelvtani, nyelvhelyességi hibát. Igazán nem kell különösebben vadásznom rájuk, azonnal szemet szúrnak. Ez ma is így történt: tudom, hogy legismertebb közéleti lapunk kedden megjelenő számának néhány anyagát már hétfő este felteszik weboldalukra, odakattintok hát, és már az első cikkben, egyazon írásban két vétséget is találok, a szerző kétszer is rosszul egyeztetett.

egyes1

A rendőrség egyes szám, az „ők” viszont többes (ami persze nem jelenti azt, hogy a „ő” használata itt megfelelő lett volna…). Mivel azonban tudható, hogy a rendőrség számos rendőrből áll, ezt kis jóindulattal esetleg még betudhatjuk „értelmi egyeztetésnek”. No de ez?:

egyes2

Vele? Mivel? Nyilván: „az akkor hozott rendeletek”-kel – ez azonban többes számú, így a „velük” lett volna a helyes. Ám, úgy tűnik, hiába vannak nyelvi szabályok, a lapnál sem a szerzők, sem a korrektorok, sem a szerkesztők egyáltalán nem törődik velük.

A bénító ami-amely

Napjaink egyik leggyakoribb tévesztése: az ami és az amely felcserélése. A legkisebb gondot akkor okozza, amikor pusztán annyi történik, hogy a pontos és választékos amely helyett valaki a köznyelvben elfogadott amit használ. A ház, amely összedőlt, már kétszáz éves volt. Ez a választékos, irodalmi. A ház, ami összedőlt, már kétszáz éves volt. Ez a köznyelvi. Beszédben olykor még természetesebb is, mint nyelvileg helyesebb párja.

Gond akkor adódik, ha a csere vagy visszafele történik finomkodásból, vagy ha a köznyelvi változat azért nem alkalmazható, mert értelmi zavart okoz. A ’lesz, ami lesz’ kifejezést még senki sem használja amellyel, de ilyesfélét már hallottam: „a dolgozóktól megvonták a fizetést, amely azért felháborító, mert…”. Ez így persze helytelen, hisz tudjuk a szabályt: az amely névmás egy (általában főnévvel megnevezett) konkrét dologra, míg az ami vagy konkrétan meg nem nevezettre, vagy a főmondat egészére utal a mellékmondatban. A fenti mondatban a beszélő nyilván azt tartotta felháborítónak, hogy megvonták a fizetést, de finomkodásával mégis azt mondta, hogy a fizetés az, amely felháborító.

Példa a fordított esetre: egy ugyancsak értelemzavaró megfogalmazás egy mai hírből:

amely1

Ha az újságíró a sztrájkról akarta azt állítani, hogy megbéníthatja Ukrajnát, akkor a főnévvel megnevezett konkrét fogalomra (sztrájk) mindenképpen az amely névmással kellett volna utalnia, az ami ezzel szemben magára a főmondat állítására utal, vagyis nem a sztrájk béníthat, hanem annak kilátásba helyezése. Egy kilátásba helyezés azonban országot aligha béníthat meg – újságírói nyelvérzéket annál inkább.


Jellemző, hogy a fentivel azonos forrásból származó megfogalmazást a Független Hírügynökség javítatlanul hagyta:

amely2

– így átvándorolt más lapokhoz is. A nyelvileg igényesebb HVG azonban felülbírálta:

amely4 egyértelművé téve, hogy nem a kilátásba helyezésre, hanem a sztrájkra utal a mellékmondat.

 

Idézőjel nélkül

A következőket olvasom a Heti Válasz friss cikkében:

Az új magyar képviselő meglepő aktivitást mutatott a kisebbségi ügyek iránt, láthatóan ambicionálta, hogy szociáldemokrata jelöltsége és vállalkozói, illetve hivatalnoki múltja ellenére igazi „magyar vezető” legyen. És a várt eredmény nem is maradt el: 2002 végén az UMDSZ elnökének választották.

A megállapítással maximálisan egyetértek, mivel gyakorlatilag szó szerint egyezik az én 2006-os keltezésű Magyarul beszélő magyarok c. írásom megállapításával. Nálam így:

…az ukrán parlament új magyar képviselője pedig nyomban megválasztása után teljes fordulatra kapcsolt, meglepő aktivitást mutatott a kisebbségi ügyek felvetésében[8], láthatóan ambicionálta, hogy szocdem-jelöltsége és vállalkozói, illetve államhivatalnoki múltja ellenére igazi „magyar vezető” legyen. Erre nem is kellett sokáig várnia. 2002 végén az UMDSZ elnökének választották.

Hát nem tudom… Egy idézőjelet talán megérdemeltem volna.

Gombócból is sok

gomboc_dunda

Azt most ne is firtassuk, hogy vajon céltévesztéseket lehet-e elkövetni, mert vannak itt furcsább dolgok is. A mondatzáró kapitális képzavarral, vagyis az érdekvédelem jól kiérdemelt süllyesztőjével láthatóan nem elégedett meg a cikk szerzője, ezért még egy – talán gasztronómiai metaforának szánt – teljességgel oda nem illő kifejezést is elhelyezett előtte. Ez az az eset, amikor gombócból egy is sok.

Zavart neki

Persze tudom, hogy a modern nyelvészeti felfogás a „helyes-nem helyes” problémáját más összefüggésrendszerben vizsgálja, mint a vaskalapos nyelvművelés, és készséggel elfogadom, hogy a „regionális kárpátaljai magyar köznyelv” kategóriájába sok olyasmi beleférhet, ami kívül esik az általános magyar köznyelvi normán, ezért beszélt nyelvben megengedhetők az ukrán-orosz hatásra kialakult kifejezések – ám az írott nyelvben, a kárpátaljai magyar sajtóban mégis magasabb kívánalmakhoz illik igazodni. Magára valamit adó újságíró szerint bizony a vizsgát leteszik és nem leadják, az államünnep az szabadnap és nem kimenő stb. Szabatos fogalmazásban, a magyar irodalmi nyelvhez igazodó sajtónyelvben bizony kerülni illik a szláv hatásra kialakult „zavar nekem”, „zavar neki” formát is a „zavar engem” „zavarja őt” helyett.

karpatalja_nov_12

 A cikk egészét meglehetős hevenyészettséggel megfogalmazó zsurnaliszta ezt vagy nem tudta – vagy valami bezavart neki.

Beregszász lesz – ha másból is

beregszasz

A dolog felettébb örvendetes, a felkiáltójeles cím azonban sántít, mert közel 20 éve már nem Berehovó a város hivatalos neve (ez orosz neve volt a szovjet érában), hanem Berehove – ez ugyanis a hivatalos ukrán név, csak ez változhat tehát Beregszásszá. A lényeg persze az, mivé válunk, s nem az, honnan jövünk – ezt nyilván a címet adó újságíró is így gondolhatta.

Ez szép!

balogh_csaba_kisz

Íme, így kell egyetlen zavaros mondatba egybeszecskázni a pogány istenekben (!) hívő honfoglaló fejedelmet, a kereszténységet tűzzel-vassal a pogány magyarokra kényszerítő, egészen más istenhez imádkozó királyt és a nemzeti Himnusz közhelyszámba menő képét. Arról már nem is beszélve, hogy a vesszőhiány miatt azon is tűnődhetünk, milyen is az „áldásért könyörgő balsors”. De elgondolkozhatunk azon is, hogy akik nem könyörögnek isteni áldásért (mert történetesen nem hívők), azoknak vajon legalább a C kategóriás magyarság járhat-e.

Falra hányt bankjegyek

Nemrégiben említettem, hogy a frazeológiai egységek szavait nem cserélhetjük fel önkényesen másokra, mert képtelenséget, képzavart kapunk. Ám szócsere nélkül is badarságok adódhatnak, ha rosszul, rossz helyütt, rossz értelemben használjuk állandósult kifejezéseinket. Egyik helyi lapunk főszerkesztője például azt állapította meg valamiről, hogy „ez még messze nem hab a tortán”. Hát… Közel sem szabatos megfogalmazás. Most meg a következőket írja:

falra_hanyt

Ez bizony nem kép és nem képes beszéd, hanem igen komikus képzavar, annak is kapitális.

Azt viszont jól tudom, mennyit érnek az efféle dohogásaim. Annyit, mint a falra hányt lecsó.

Egy kalap szart sem

Mint olvasom, a vasárnapi ukrajnai helyhatósági választások első kárpátaljai eredményei ismeretében mind a KMKSZ, mind a vele szemben álló UMDSZ első embere a magyar pártok siralmas szereplésének okát abban látta, hogy a magyar választópolgárok szavazatait potom pénzért megvásárolták az ukrán pártok.

Ahogy a tudósítás fogalmaz, Kovács Miklós szerint „a magyar voksokat 100–150 hrivnyáért, azaz három-négyezer forintnak megfelelő összegért »egész egyszerűen megvásárolták«”, Gajdos István a magyarság megosztottságát is említve ezzel egybehangzóan azt állítja, hogy „»a kárpátaljai magyarok két kiló hús árának megfelelő összegért eladták a voksaikat«, s a 2006-os választásnál is kevesebben szavaztak a magyar pártokra.”

Ha ez igaz, akkor – egyfelől – azt hiszem, ma már senki nem vetheti a szememre azt a sok évvel ezelőtti állításomat, miszerint a kárpátaljai magyarság elvesztette tartását, demoralizálódott (s amely véleményemet határon kívül és belül annak idején mindenki sértve elutasította). Erről többek között itt írok – 12 évvel ezelőtt! -, lásd a 6. fejezetet, amelynek címe: 6. Kisebbségi áramszünet. A kárpátaljai magyarság demoralizációja. Talán itt mertem ezt a szomorú tapasztalatomat leírni és itt mertem először okaira és súlyos következményeire figyelmeztetni, de hasonlóan fogalmaztam 10 évvel később az Önveszélyes viszonyokban is, egy interjúban pedig a tapasztalat kimondásának nehézségeit is említettem:

…azt a diagnózist, hogy lassan másfél évtizede szünet nélkül folyik az adott etnikum felmorzsolódása, hogy „sikeresen” végbement a kárpátaljai magyarság demoralizációja és mint közösség már hosszabb ideje nem szerves egészként működik, hanem önmaga ellen fordulva lassan, de biztosan felszámolja maradék állásait és javait – nos, ezt senki sem mondja ki. Sokkal kifizetődőbb egyrészt folyamatos harcot hirdetni, mindig találni valami olyan intézkedést (vagy az intézkedés olyan elmaradását) amit a magyarság elleni támadásnak lehet nevezni és egyetlen megoldási kísérlettel sem élve tele lehet vele kürtölni a magyarországi sajtót. Ugyanígy kifizetődőbb, „pozitívabb” azt hangoztatni, hogy a nehézségek, a mostoha körülmények, a külső és a belső ellenséges erők ellenére – kitartásunknak, helytállásunknak, hitünknek stb. köszönhetően – micsoda látványos eredményeket értünk el.

Nos, úgy tűnik, a kárpátaljai magyarság hűségét és kitartását illetően politikusainknak megváltozott a véleménye, korruptnak és megvásárolhatónak tartják a rájuk nem szavazó magyarokat.

Ám – másfelől – a lóláb mégis nagyon kilóg. Mert akik nem rájuk szavaztak, azok nem feltétlenül magyarságuk, hanem csupán kártkonyan működő magyarságszervezeteink ellen fordultak, belátva, hogy a lakossági érdekeket nem vagy rosszul képviselik. Ez az elfordulás 2006 óta csak növekedett, ami azt jelenti, hogy a már korábban elvesztett bizalmat nem hogy visszaszerezni nem sikerült, hanem azt, hogy mind a KMKSZ, mind az UMDSZ elutasítása nőtt a kárpátaljai magyarság körében.

A dolognak ezt a részét – mondanám: lényegét – azonban a két politikus egyformán elhallgatja, holott nyilvánvaló, hogy a kárpátaljai magyarság most megtapasztalt politikai magatartásáért mindenekelőtt éppen őket és pártjaikat terheli a súlyos felelősség. Ők politizálnak úgy, hogy a magyarok szemében működésük nem hogy két kiló húst, hanem egy kalap szart sem ér.

Kárpáti Vipera Nyúz © 2016 Frontier Theme