Kárpáti Vipera Nyúz

Baszkuráció és sziszegő nyelvöltögetés Ungon-Bergen által oda-vissza - KEKECBLOG

Month – szeptember 2013

Nem UFÓk, hanem nemiszervek!

Bár az eredeti közlés az Arvisura-blogban jelent meg arról, hogy a vereckei emlékmű és a munkácsi Feszty-panoráma  csillaghajókat szimbolizál, és bár mi ehelyt csupán ismertettük röviden a cikk állításait, mégis a Kárpáti Vipera szerkesztőségébe juttatta el tudományos megalapozottságú cáfolatát Dr. Kállay O. Béla pszichiáter és keletkutató, lévén a blog elzárkózott a vitairat közlésétől. Mi örömmel helyt adunk a tisztázó szándékú  írásnak, amely az eredeti cikkre – Feszty-körkép: panoráma Munkácson – csészealj alakú Arvisura-emlékhely – reagál.

Dr. Kállay O. Béla:

Genitáliák a kárpáti tájban

Megrökönyödéssel és felháborodással olvastam az Arvisura-blog alapvetően téves állításait arról, hogy a kárpátaljai verckei emlékmű rakéta-formája és a munkácsi Feszty-panoráma csészealj-alakja azt bizonyítaná, e földrajzi pontokon valaha csillaghajók szálltak volna le. Ez hajmeresztő fantazmagória és semmi köze az eredeti védikus Arvisura-szimbolikához.  Aki valaha is foglalkozott az Ayurvédával és az Arvisurával (mint én teszem évtizedek óta), az pontosan tudja, hogy az ék-forma fallikus szimbólum, a kör és ellipszis-alak pedig a vulva jelképe a keleti ábrázolásokban. Illetve, tágabb értelemben: a férfiúi és a női mivolt megtestesítői.

Ezen túlmenően a szimbólumokat mindig összefüggéseikben és történetiségükben kell vizsgálni, így a kárpáti tájban megjelenő jelképek sem vonatkoztathatók el a tényleges historikus kontextustól. Ha az Arvisura-blog szerzője ismerné a magyar honfoglalásnak az Anonimus Gestáját időben megelőző keleti értelmezését, talán nem ragadtatná magát ilyen tévedésekre. A védikus irodalomban több helyen is behatolásnak nevezik a nomád népek betörését egy-egy földrajzilag zártabb helyre – ez a szó pedig ugyanaz, amellyel a hímtagnak a vulvába való behatolását illetik. A magyar honfoglalásnak coitusként való értelmezése  egyértelműen kiolvasható például az ősi Atharva Védához 1096-ban csatolt középkori függelékből – ebben az ismeretlen szerző a Kárpát-medencébe való behatolást, illetve a szűzi kárpáti tájnak a lovas férfiak előtt való megnyílását-kitárulkozását egy nemi aktus szavaival írja le.

Ha mindehhez hozzávesszük, hogy a Vereckénél szimbolikus deflorációt végrehajtó honfoglalók a Latorca völgyében ereszkedtek alá, akkor aligha lehet kétségünk afelől, hogy a hágón már korábban felállított ék-alakú jelnek a folyó lentebbi szakaszánál, Munkácsnál miért éppen kör-forma a megfelelő társa. Ráadásul – a lenti képen is jól látható – : a kör közepén rés, luk, nyílás található. Ennek a nyílásnak az átmérője centire megegyezik a vereckei emlékmű csúcsának – mint a hímtag makkjának – a legnagyobb szélességével, így épp beleillik.

vereckeiarvisura-feszty-korkep

Rakéta és cseszealj Kárpátalján? Dehogy! Fallosz és vulva!

verecke-feszty-coitus

Egymásba illenek

És akinek még mindig lennének kételyei: a honfoglalási monumentum 7 tömbből áll: a hetes a védikus tanításban a férfi ősprincípium szimbóluma. A munkácsi körnek pedig 8 tartópillére van, a nyolcas szám, kell-e mondanom, a női ősprincípium jelképe minden keleti kultúrában.

A kárpátaljai emlékmű-tervezők tehát példás pontossággal tesznek eleget az ősi hagyományoknak, a szexuális jelképek felavatói  pedig méltó módon adóznak kegyelettel a magyar história nagyszerűségé előtt.  Mosolyogjon hát reájuk és fényeskedjen nekik az örök Arvisura!

Rakéta-forma után: csészealj

A más vonatkozásokban is figyelemre méltó Arvisura-blog meglepő állítása szerint a magyar vonatkozású kárpátaljai emlékhelyek valójában földön kívüli lények látogatásának a helyszíneit jelölik. Nem véletlen, hogy a vereckei emlékmű csúcsos űrhajó-formát mutat, míg a most felavatott újdonság csészealj-alakú. Ez utóbbi a híradások szerint a Feszty-körkép eredeti nézőpontját jelöli, vagyis azt a Munkács-melletti dombtetőt, ahonnan a Feszty-körképével tökéletesen megegyező panoráma tárul a szemlélő elé. További részletek: Feszty-körkép: panoráma Munkácson – csészealj alakú Arvisura-emlékhely.

vereckeiarvisura-feszty-korkep

Rakéta és cseszealj Kárpátalján


Ellenvéemény: Nem UFÓk, hanem nemiszervek!

Hová távozik Gazda Albert?

gazda-albertAz Indexen olvastuk, hogy távozik az Origó főszerkesztője, Gazda Albert, aki korábban a Világgazdaság rovatszerkesztője, majd az Index vezető szerkesztője volt. Még korábban pedig az ÉS-nél dolgozott és annak is előtte – aki nem tudná – a Kárpátaljai Magyar Kulturális Szövetség (KMKSZ) irodavezetőjeként öregbítette a szervezet akkor még zsenge, mára megtépázott dicsőségét.

A kérdés nem csupán az, hogy honnan, hanem az is, hogy hová távozik Gazda Albert. A Kárpáti Vipera tippje szerint a választási kampányt kommunikáló kormányszóvivő lesz. Plusz Orbán Viktor személyes borkóstolója. Ha ez nem jönne be, akkor ő lesz a Nemzetiben a Vidnyánszky Attila imázsáért felelős szellemi sztájliszt.

Fotó (katt!): Huszti István, Index


weboptimalizálás – seo honlap optimalizálás

Így beszélünk mi

Nem tudom eldönteni, hogy a kérdező vagy a válaszadó hangképzése és beszédmodora tetszik-e jobban nekem.
(A videó sajnos már nem érhető el…, törölve.  Két beregszászi nagymagyar, Pitkin mint riporter és Gajdos mint alany akcentusában gyönyörködhettünk)

Egy kis szovjet nosztalgia – Beregszász 1989

Beregszász nemrégiben megválasztott polgármestere Facebook-oldalán népszerűsíti ezt a múltidéző  nosztalgikus videót a „Beregszász a legszebb város!” cím alatt. Jó lokálpatrióta ebben a beosztásban nem is mondhat mást, még ha a képek talán másról is tanúskodnak. Aki ismerte a nyolcvanas évek vége felé Kárpátalja akkor még magyar többségű városát, emlékezhet arra, mennyire sivár, szemetes, elhanyagolt, lepusztult porfészek volt. Ez akkor is igaz, ha ifjúságunk minden hevével imádtuk és rajongtunk érte – mint tette a képek láttán most már inkább csak felsziszegő Vipera is. Ha pedig imádta és rajongott érte, az egészen bizonyosan nem a szovjet kultúrpolitika fülledt légkörében fogant kultúrparádék miatt volt. Amely parádé itt sorakozó képei alighanem sokkal jobban élvezhetőek lennének a hozzájuk nem illő alávágott idióta zene nélkül:

A videó végén megjelenő feliratból ítélve a klipet alighanem maga a polgármester úr vágta össze.

beregszasz-babjak

Mellesleg a hozzászólók többsége igen pozitívan fogadta a város első emberének kis remeklését, például: „Nagyon köszönjük ezt a szép videót, könnyeket csalt a szemünkbe. ” Vegyük hát tudomásul, hogy ez a videó szép. Sőt, legszebb, mint Beregszász.

Itt fekszem, míg körbefutok

Örülök, hogy kicsit feldobhattam Csordás László alig olvasott és hótt unalmas blogját, most legalább pár napig sütkérezhet az általa kárhoztatott és szerinte az én asztalomat képező cirkusz rivaldafényében. Ez most kijár neki, mert bár a hírlapírói zsurnalizmus sablonossága és a sztármagazinok szenzációhajhászása – velem ellentétben – távol áll tőle, és bár kissé bő lére eresztette, ezúttal mégis sikerült aránylag szórakoztató bejegyzést tennie A nagy kárpáti Csák Júing cím alatt. Egyben újra beállította saját korábbi rekordját azzal, hogy ezúttal is nyolcszor írta le a nevemet (erre, úgy tűnik, külön ügyelt).

S hogy mi benne a szórakoztató? Hát először is a címbe kiemelt címke. Bár szerinte a címkézés az én ellenségképző gyakorlatom része, most ő azonosít engem „két zseniális színész”-szel. Az első mosolyt az váltja ki, hogy csak egyikük színész (Chuck Norris), a másik viszont szereplő, filmbéli alak (Jockey Ewing), akit egyébként egy valóban kitűnő színész (Larry Hagman) alakított (szemben a szerintem csapnivaló és általam nézhetetlen filmekben játszó Norris-szal ). De ne akadjunk fenn ezen, nem nagyobb tévedés ez annál, mint amikor tanult barátunk költőnek nevez valakit, aki nem az, de akire kárpátalján ezt a szerepet ráosztották.

Túl a mosolyon a kacagást maga az azonosítás ténye váltotta ki belőlem. Van egyfelől, ugye, a hiperaktív vasöklű akcióhős, aki az ember fizikai teljesítőképességét meghaladó szinten harcol válogatott fegyverekkel, ő maga a nyers erő és a kirobbanó energia. Másfelől itt van a durvaságig erőteljes, vasakaratú, hatalommal, nagy vagyonnal, neki kiszolgáltatott emberek sokaságával rendelkező, bárkit megzsaroló, hatalmával bárkin erőszakot tevő, bárkin átgázoló karrierista dallasi alfahím. No meg itt vagyok én ágyban fekve és jobb óráimban tolószékben ülve, nulla hatalommal, nulla befolyással, senki fölött nem rendelkezve, lassan a billentyűket is nehezen leütő erőm teljében. Valóban kísérteties a hasonlóság!

Nem kevésbé abszurd motívum az ellenségkép szóba hozása. Leginkább vigyorogni és kuncogni tudtam azon, hogy bár opponensem valószínűleg pontosan tudja, jó sok éve épp engem kiáltottak ki ellenségüknek mindazok, akiknek irodalmi teljesítményük elmaradása vagy annak sekélyes volta miatt  szükségük volt a harci állapot állandósítására, ő mégis engem, a kiközösített aljas árulót mutat ellenségkép-gyártónak. Épp elég röhejes önmagában, hogy a szerzők tucatjaival, szervezetekkel, intézményekkel, kiadókkal, orgánumokkal rendelkező és jelentős támogatások felett diszponáló tábor még mindig az én egyszemélyű magánírói mivoltomat tekinti nem csupán ellenpólusának, hanem ellenségének, annak a valakinek, aki árt, keresztbe tesz a kárpátaljai irodalom szent ügyének – de hogy eközben én lennék az ellenségképző?  Kuc-kuc.

Nem tudom, Bakos Kiss Károly örül-e annak, hogy ebben a humoros írásában Csordás vele példálózik. Merthogy felteszi (de meg nem engedi), esetleg lenne rá mód, hogy BDK „elismerje például: Bakos Kiss Károly, minden (…) poétikai hibája ellenére sem egészen tehetségtelen, sőt, kiemelkedő verseivel érdekes színfolt a kortárs magyar lírában…” – s ezzel arra ösztökél, én is szót ejtsek druszámról, vagyis elismerjem tehetségét, ami viszont számára nem feltétlenül jó pont. De legyen:

Egyszer a kárpátaljai festőiskola nagy öregjét megkérdezték a fiatalok: mondaná meg a Mester, hogy az, amit Petky Sándor műveivel képvisel, az művészet-e. A Nagy Öreg sokáig gondolkozott, aztán azt mondta, hogy igen. De hozzátette, hogy ami csak egyetlen hajszállal alatta van Petkynek,  az már nem művészet.

Csordással nekem pont az a bajom, hogy bár pontosan érzi a határvonalat, az erre érdemesek mellett mégis írókként-költőkként értékeli azokat is, akik nem hajszállal, hanem rőffel maradnak alatta a lécnek, így aztán nem is kell megugraniuk: átszaladnak alatta. Ami nem annyira őrájuk, hanem éppen azokra nézve kínos, akik ehhez a csaláshoz nevüket adták. És ebben – adom a felmentést – nem az olvasószerkesztőként működő és előszavakat, kritikákat író közreműködőé a legnagyobb felelősség, hanem a fölötte álló kiadóké, főszerkesztőké, elnököké, főbb döntnököké, akiknek közvetlen (anyagi, hatalmi, önigazolási) érdeke fűződik ahhoz, hogy a kárpátaljai magyar irodalomnak legyenek tényszerűen felmutatható eredményei.  Ebben a felmutatási kényszerben a nívó és a nívós teljesítmény jelentősége eltörpül, a felmutatott tény pedig – opponensem szavával – utóbb „felstilizálódik”. Hát hiszen erről volt itt szó eredetileg, nem többet, ezt tettem szóvá az elején, s e körül futjuk itt már a sokadik kört.

Én még bírom szuflával, csak már unom. De legalább sikerült feldobni Csordás blogját és  kacagni is volt módom. Ez pedig nagy dolog, ha egyébként az a helyzet, hogy

Itt fekszünk, míg körbefutunk.

Weöres Sándor, XXVII. egysoros

A dilettánsok védőszentje nem támad

Legalábbis saját állítása szerint. Szerinte inkább csak emlékeztet. Való igaz. Engem például Boborjánra emlékeztet, aki hiába öltözött Jetinek, mégis szemébe mondták, hogy egyáltalán nem ijesztő. Válasza ez volt: De! – Nagyjából ilyen meggyőzően állít Csordás László különféle dolgokat, nyolcszor is leírva a nevemet (ezt a rekordot azért nem döntötte meg), de persze egyszer sem támadva.  (Előzmény) – Írását ezzel fejezi be:

„Megyek vissza az íróasztalhoz és folytatom a munkámat. Ez a legtöbb, amit az irodalomért tehetek.”

Ennek a gesztusnak a hasznosságáról én nem vagyok meggyőződve, fenntartom ugyanis, amit cirka két éve írtam róla:

…továbbra is hiányolom a pontos különbségtételt a valódi és a dilettánsnak méltán nevezhető irodalmi produktumok között. Persze érzem helyzetének nehézségeit is: akivel egyik nap együtt utazom, szereplek, sörözök, arról kínos lenne másnap leírnom, hogy süvöltő fűzfapoéta vagy két lábon járó közhelygyűjtemény. De ha ilyesmit nem is hánynék a haverom szemére, Tersánszkyhoz talán mégsem hasonlítanám… És (egy másik esetben) a botladozó suta sorok egymás alá rakása esetben semmiképpen nem céloznék a költői hermetizmusra. Amely irányzat azért pár világhírűvé vált költőnek köszönhetően kicsikével magasabb fán lakik.

(Mégsem vethetek a szerzőre követ, hiszen a „hőskorban” én is inkább csak a pozitívumokat kerestem „harcostársaimban”. Én is azt hittem, amit talán most Csordás, hogy jó ügyet szolgálok a tupírozással. Főleg, ha a tét nem kisebb, mint a kárpátaljai magyar irodalom létének a bizonyítása. Ma már ellenkezőleg gondolom mindezt, de belátom, hogy az esetleges kései értelmezéshez egy ilyenfajta korai tapasztalat nem spórolható meg.)

Végül: azon már túlléptem, hogy az olyanfajta írásbeliségnek a létjogosultságát eleve megkérdőjelezzem, mint amilyent helybéli alkotóink zömének tollából olvashatunk. Hajlandó vagyok elhinni (Csordásnak is), hogy az ilyen sutácska versírászatnak és nyökögő történetmondásnak is van „lokális értéke”. Ám ha lokális, akkor helyén kell kezelni.

Vagyis – csak ismételni tudom – : az ilyenfajta hamis látszat keltése árt az irodalom ügyének, árt az értékelvűségnek, árt a művészi progressziónak,  s ezzel szemben gyönge érv, hogy  a helyi érdekeket viszont jól szolgálja.

Mert mi is történik? Visszakanyarodva az eredeti, eufemikusan szólva „felstilizált” meghívóhoz –  az történik, hogy akit Kárpátalján publikációhoz juttatnak, abból egy budapesti plakáton már író, költő, irodalomtörténész lesz. Megengedem, hogy az érintettek ebben vétlenek. És elfogadom, hogy bevezető szövegekben, interjúkban lehet tisztázó szándékkal bizonyos dolgokat világosabbá tenni. Még senki jó szándékát sem kérdőjelezem meg. Ám a végeredmény az, amit a meghívó-plakát igen jól szimbolizált.

A végeredmény az, hogy a nem létező művészi értékek a helybéli legitimálás után  „felstilizált” összmagyar reprezentációt kapnak. Nem most, hanem évtizedek óta folyamatosan.

Ezért gondolom vétségnek az érték és értéktelen összemosását, ezért látom szánalmas visszatámadásnak és önigazolási magyarázkodásnak a múltbéli írói indulásokra és korábbi lapokra való utalgatást akkor, amikor a jelen helyzetben kellene a múlt hibáit elkerülni. De már rég nem vagyok idealista és rég nem gondolom azt, hogy valaha is sikerülhet azokat a bizonyos saját árnyékokat átlépnünk.

De néha mégis gondolok a nagy kárpáti Jetire, tudva, hogy lokális kis Boborjánokkal kell beérnem.


Frissítés 2013.09.04:  Csordás reagált

Egy kárpátaljai irodalomtörténész

A Kárpátaljai szövetség meghívó-plakátja jeles személyiségeket vonultat fel egy szereplés alkalmából.

irodalomtorteneszAz íróság fogalma eléggé tág, így aligha érdemes abba belemenni, milyen szakmai ismérvek alapján nevezhető valaki írónak, költőnek egy meghívón vagy bárhol másutt. Szívesen elsiklom a dolog fölött és nem teszem szóvá, hogy például az önképzőköri szintű versírászat alapján lehet-e valakit költőnek titulálni. Ám az, hogy irodalomtörténész, talán mégis jobban köthető bizonyos kritériumokhoz és én azt gondolom, nem diploma teszi az irodalomtörténészt – még Kárpátalján sem. Hájas Csilla esetében láthatnék például egy szakmai publikációs listát??

irodalomtortenesz-karpatalja


Ezt 13 éve írtam, de 13-nál több ember sértődött meg miatta egy életre:

Így emelkedik „tudományos konferenciává” a tucatnyi érdeklődőt vonzó érdektelen felolvasó-délután, így nagyobbodik „megyei szavalóversennyé” a két különböző járás néhány iskolájából érkezett felkészítetlen diákok versengése, így magasztosul „kárpátaljai magyar könyvnappá” az egyetlen szervezet vezetőiből és néhány meghívott vendégből álló könyvtárbéli eszem-iszom, így neveztetik „humorfesztiválnak” az alkalom, amikor az odavetődő spicces jópofák lapos vicceket mondanak egy fűtetlen kultúrház színpadán, így minősül „értelmiségi fórumnak” egypár pedagógus, újságíró és szervező fehér asztal mellett zajló csevegése, így magasztosul tudományos társasággá az önképzőkör, szociológiai műhellyé néhány megbízott kérdőív-töltögető, „könyvkiadóvá” a budapesti kiadó keze alá dolgozó itteni szerkesztő, így nevezhető „sajtóorgánumnak” a szervezeti elnök éves beszámolóján kívül semmi mást nem közlő, évente csak egyszer jelentkező bülletin, így lehet „könyv” a füzet, „monográfia” a sekélyes tanulmány, „életmű” ötven vers, sőt, így hirdethetik könyvbemutatóként azt az alkalmat, amikor a kiadóvezető bejelenti, hogy a fél éve megjelent könyv példányai még nem hagyták el a nyomdát. Kárpátaljai magyar viszonylatban a konyhaasztal már „iroda”, az iroda már „központ”; öt felakasztott kép már „kamarakiállítás”, tucatnyi festmény már „személyi tárlat”, harminc exponátum pedig a népes alkotócsoport „nagy éves seregszemléje”. Kárpátalján „az egyetlen magyar napilap”-nak hiperbolizálják a heti három alkalommal megjelenő újságot és „új magyar gimnázium” felavatásaként adják el, ha a régi középiskolának új épületszárnya nyílik.

(tovább…)

Valamint szolgálója

Az irodalom közérthető kell legyen, hiszen közkincs, és a magyar nemzet legfontosabb megtartója, valamint szolgálója.

mondta Pomogáts Béla Kovásznán. Népszolgálat és közérthetőség? Jó buli, amikor budapesti irodalomtörténész a zsdanovi szocreál eszméit hirdeti székelyföldön 2013-ban. Ám valószínű, hogy nem Moszkva felől fútt a szél a Kárpátokban. Lehet, hogy Pomi a nemzeti sematizmust elváró új magyar kultúrpolitikának lett ennyire meggyőződéses elkötelezettje? Valamint szolgálója?

pomi



Weboptimalizálás: Szerverhoszting – szerverbérlés

2, 3: x – Fizikai, virtuális és felhő alapú szerverek elhelyezése és bérlése. Internet technológiai szolgáltatások  Budapest adatközpont.

 

Kárpáti Vipera Nyúz © 2016 Frontier Theme