Ezúttal nem én minősítettem e szavakkal a képen is látható József Attila-díjas írót, Nagy Zoltán Mihályt, hanem egyetlen országos közéleti lapunk (mivel a cikk csak most került fel az internetre, ezért reflektálok rá én is kis késéssel: akinek nem jár a Kárpáti Igaz Szó [olvasóim többsége nem kárpátaljai], az alábbi linkek alapján az is tájékozódhasson). Azt gondolom, egyáltalán nem szerencsés dolog, ha egy sajtóorgánumnak szerkesztőségi cikkben (!) kell megsemmisítő véleményt közreadnia egy íróemberről – ennél már csak az szerencsétlenebb körülmény, hogy az illető erre bőven adott okot. NZM, úgy látom, sajnos továbbra is megzakkant állapotában leledzik.
Történt, hogy a KISZóban nemrégiben megjelent a Hordót a szónoknak című cikk, amelyben a szerző kifogásolja a KMKSZ elnökének egy falunapon történt szereplését, pontosabban az általa mondottakat (szerintem a kifogások és ellenvetések jogosak) és kicsit élcelődik az elnökön, a helyzeten, az ellentmondásokon.
Mit tesz erre NZM, felkapja a vizet és ír egy rendkívül ostoba cikket a Kárpátaljába: Fricska a nyalnoknak (a Kárpátalja c lap archívumának nagy része már nem érhető el, linkek ezért innen is törölve – 2013 — egy ideje újra elérhető a cikk, a linket frissítettem – 2019)).
Fricskának szánta, de öngólnak bizonyult. Azzal, hogy a lap közölte, segédkezet nyújtott a szerzőnek abban, maradék renoméját is lenullázza. A KISZó válasza nem maradt el, a Ki is a nyalnok? című szerkesztőségi cikkben lecsapták a magasra adott labdákat.
Igazság szerint nem örülök, hogy erre sor került. Én még bíztam abban, hogy hajdani szerkesztőtársam és íróbarátom abbahagyja a számára idegen területen folytatott ámokfutását. Bár engem is, előbb magánlevelekben, majd nyilvánosan is erősen megtámadott néhány évvel ezelőtt (utóbbira akkor került sor, amikor kiléptem a Magyar Írószövetségből; én élccel ütöttem el a dolgot), és ez persze tüskét hagyott bennem, mégis jobban szerettem volna, ha Zoli inkább kapcsolatunk normalizálására ad lehetőséget. Ennek azonban következetesen ellenébe tesz. Sajnálom.
NZM-ről legutóbb:
Rosszindulatú vélekedésem
Lemondásaim
Frissítés júl. 23-án: Nagy Zoltán Mihály válaszcikke: „Válasz egy névtelen levélre” (link nem működik, törölve 2013-ban)
Kiszó, 2009. júl. 4.
Hordót a szónoknak!
Nemrégiben ott voltam az egyik kárpátaljai falunapon, melyet a kádármesterek munkáinak szentelt Salánk lakossága. Az eseményen természetesen vidékünk politikumának jobboldali(?) celebritásai is tiszteletüket tették. Többek között a KMKSZ vitéz elnök ura is mikrofont ragadott. Hordóra ugyan nem hágott – pedig egy „kádárünnepen” de stílusos lett volna –, ám azért kirittyentett politikai toborzóbeszédével sikerült megsavanyítania egyesek szájában a meggyszín bakatort. Igaz ugyan – mondotta –, hogy Salánkot elverte a jég, és az is való, hogy a mögötte(?) álló szervezetnek egy huncut garasa sincs, tehát segíteni nem tud. De azért szavazzanak csak rá a választásokon. Más se ad majd semmit, akkor meg legalább támogassanak a salánkiak egy, a magyar érdekeket képviselő erőt, és nem – ezt idézem, hiszen diktafonom nem szokott hazudni – a „magyarországi elvtársak kárpátaljai csicskásait”.
No, részemről itt kezdett szakadozni az a sokat bíró cérna. Végtére nem politikai kortesbeszédet hallgatni mentem én Salánkra, hanem jót mulatni erdész-vadász, fafaragó, tanár, borász, lelkész, hagyományőrző és egyéb barátaimmal. Akikkel mellesleg van egy hallgatólagos megállapodásunk: sör, bor, nő, horgászbot és puska mellett a politika tabutéma! Hiába, minket csak a falu, meg az élet nevelt. Mi nem hallgatunk politológiát egyik neves egyetemen sem…
Aztán meg nyíltan megsérteni, „leelvtársazni” a legitim és hivatalban lévő magyar kormány konzulját, aki kb. fél méterre áll …. Ejnye-ejnye elnök úr. Hát nem tudja, hogy hasonlót egykoron egy bizonyos Nyikita Szergejevics nevezetű kolléga – ó, pardon –, elvtárs tett az ENSZ-ben. Avagy talán ezt is valamelyik jeles amerikai egyetemen tanulta?
Bár ami azt illeti, azért ezzel az „elvtársazással” vitába szállnék. Vagy talán a politikailag balközép beállítottságú, egységes magyarságról álmodók – az elnök úr olvasatában „elvtársak” – talán már nem is lehetnek az egyetemes magyar nemzet részei?
És akkor még itt lenne ez a „magyar érdekeket képviselő” kifejezés. Lehet, hogy rosszul emlékszem, de néhány éve bizony egy „csicska, hopp!”-ra a nemes és vitézlő elnök úr olyan ukrajnai párt mögé ugrott segéderőnek, amely ma nyíltan kokettál az ukrán szélsőjobbal. Hallgatólagosan védi a nemzetiségi emlékjelek meggyalázóit, és kedves gyengédséggel ápolgatja kebelén a frissen született nemzetállamok otromba nacionalizmusát. Miközben kisebbségellenes intézkedések meghozatalából űz valóságos versenyt. Nem akarok régi sebeket feltépni, de mintha azoknak a fránya „magyarországi elvtársaknak” a cudar „kárpátaljai csicskásai” akkoriban megmondták volna, hogy nem lesz jó vége a dolognak.
Mindegy, hagyjuk a múltat. Inkább azt mondom, kapja mindenki azt, amit megérdemel. A szónok hordót, a hallgatósága meg egy kis jóféle kadarkát, hiszen e bor sav- és alkoholtartalma állítólag még a politikai sületlenségeket is emészthetővé teszi.
Matúz István
Ki is a nyalnok?
Két versláb között bóklászva egy számára egyértelműen ismeretlen területre tévedt vidékünk József Attila-díjas írója. Majd féloldalas olvasói levelében reagál a lapunkban megjelent egyik publicisztikára, a moralitás felkent lovagjaként támadva a szerzőt és természetesen magát a szerkesztőséget is. Közben mindenbe belecsíp egy kicsit – legyen az helyi, magyarországi, ukrajnai politika, talán Tibet kérdése maradt csak ki fogalmazványából –, aminek végeredményeként szinte bekezdésekként téveszti össze az ingó firmát a fazonnal.
Annyira ismeretlen a vidék, a nagypolitika Nagy Zoltán Mihály előtt, hogy – noha a szerző határozottan kérte a szerkesztőségtől a legapróbb változtatás mellőzését is – még a KMKSZ hetilapja is kénytelen volt két lábjegyzetben kijavítani a szerző blőd melléfogásait. Egyrészt ugyanis tudnia kellett volna – ha egyszer a védelmére kel –, hogy Kovács Miklós százvalahányadik helye valójában a kilencvenkilencedik volt, s hogy Tóth Mihály annak idején nem Volodimir Litvin választási tömörülésének a listáján, hanem Olekszandr Moroz szocialista pártjának képviselőjelöltjei között szerepelt, méghozzá a tizenegyedik helyen.
A lap szerkesztője vagy figyelmetlen volt, vagy megijedt NZM dörgedelmes kísérő levelétől, mert az írás még elbírt volna néhány helyre- és eligazító megjegyzést. Például elmagyarázhatta volna, hogy Matúz István, aki nem bértollnoka, hanem fizetett munkatársa a lapunknak, anno egy humoros krokiban hozta összefüggésbe a KMKSZ elnökét a gázáremeléssel, s hogy ebből bírósági per lett, amit, mellesleg, a Kárpáti Igaz Szó már első fokon megnyert Kovács Miklóssal szemben. Talán az is megért volna egy lábjegyzetet, hogy NZM a „gyalázatosan kormányzó szocialista” párt” által is létrehozott Szülőföld Alaptól szemrebbenés nélkül veszi fel havi apanázsát az Együtt című negyedévi folyóirat főszerkesztőjeként, mely posztról lassan két éve mond le következetesen.
Mindezek fényében úgy véljük, jobban tenné NZM, ha két versláb között tántorogva az erkölcs lángoló pallosának suhogtatása helyett sokkal testközelibb dolgokkal foglalkozna.
Például, amennyiben van saját archívuma, előveszi azokat a nem is oly távoli múltban, 1998-ban írt irományait, melyekben a mostanihoz hasonló vehemenciával áll ki Tóth Mihály mellett, s támadja keresetlen szavakkal az ő védelmére egyébként aligha szoruló Kovács Miklóst. Esetleg még vérében is trikolóros mélymagyarként otthona legrejtettebb zugából, puszta kíváncsiságból (!) kihalássza sarlókalapácsos piros könyvecskéjét. Gerincerősítésként ugyanonnan előkaparja az UMDSZ által neki ítélt, s általa elfogadott nívódíjat. Vagy „önértékeire egyre inkább ráeszmélő és azokhoz ragaszkodó” magyarként felidézi magában a nagy októberi szocialista forradalomról és annak dicső vezéréről szóló ódáit.
Aztán eldönti, ki is a nyalnok, a szélkakas, az örökös kisebbrendűségben szenvedő szenilis paprikajancsi.
KISZó-reflexió
https://web.archive.org/web/20160820195659/http://www.hhrf.org/karpatiigazszo/090718/mozaik04.html
