Kárpáti Vipera Nyúz

Baszkuráció és sziszegő nyelvöltögetés Ungon-Bergen által oda-vissza - KEKECBLOG

A dilettánsok védőszentje nem támad

Legalábbis saját állítása szerint. Szerinte inkább csak emlékeztet. Való igaz. Engem például Boborjánra emlékeztet, aki hiába öltözött Jetinek, mégis szemébe mondták, hogy egyáltalán nem ijesztő. Válasza ez volt: De! – Nagyjából ilyen meggyőzően állít Csordás László különféle dolgokat, nyolcszor is leírva a nevemet (ezt a rekordot azért nem döntötte meg), de persze egyszer sem támadva.  (Előzmény) – Írását ezzel fejezi be:

„Megyek vissza az íróasztalhoz és folytatom a munkámat. Ez a legtöbb, amit az irodalomért tehetek.”

Ennek a gesztusnak a hasznosságáról én nem vagyok meggyőződve, fenntartom ugyanis, amit cirka két éve írtam róla:

…továbbra is hiányolom a pontos különbségtételt a valódi és a dilettánsnak méltán nevezhető irodalmi produktumok között. Persze érzem helyzetének nehézségeit is: akivel egyik nap együtt utazom, szereplek, sörözök, arról kínos lenne másnap leírnom, hogy süvöltő fűzfapoéta vagy két lábon járó közhelygyűjtemény. De ha ilyesmit nem is hánynék a haverom szemére, Tersánszkyhoz talán mégsem hasonlítanám… És (egy másik esetben) a botladozó suta sorok egymás alá rakása esetben semmiképpen nem céloznék a költői hermetizmusra. Amely irányzat azért pár világhírűvé vált költőnek köszönhetően kicsikével magasabb fán lakik.

(Mégsem vethetek a szerzőre követ, hiszen a „hőskorban” én is inkább csak a pozitívumokat kerestem „harcostársaimban”. Én is azt hittem, amit talán most Csordás, hogy jó ügyet szolgálok a tupírozással. Főleg, ha a tét nem kisebb, mint a kárpátaljai magyar irodalom létének a bizonyítása. Ma már ellenkezőleg gondolom mindezt, de belátom, hogy az esetleges kései értelmezéshez egy ilyenfajta korai tapasztalat nem spórolható meg.)

Végül: azon már túlléptem, hogy az olyanfajta írásbeliségnek a létjogosultságát eleve megkérdőjelezzem, mint amilyent helybéli alkotóink zömének tollából olvashatunk. Hajlandó vagyok elhinni (Csordásnak is), hogy az ilyen sutácska versírászatnak és nyökögő történetmondásnak is van „lokális értéke”. Ám ha lokális, akkor helyén kell kezelni.

Vagyis – csak ismételni tudom – : az ilyenfajta hamis látszat keltése árt az irodalom ügyének, árt az értékelvűségnek, árt a művészi progressziónak,  s ezzel szemben gyönge érv, hogy  a helyi érdekeket viszont jól szolgálja.

Mert mi is történik? Visszakanyarodva az eredeti, eufemikusan szólva „felstilizált” meghívóhoz –  az történik, hogy akit Kárpátalján publikációhoz juttatnak, abból egy budapesti plakáton már író, költő, irodalomtörténész lesz. Megengedem, hogy az érintettek ebben vétlenek. És elfogadom, hogy bevezető szövegekben, interjúkban lehet tisztázó szándékkal bizonyos dolgokat világosabbá tenni. Még senki jó szándékát sem kérdőjelezem meg. Ám a végeredmény az, amit a meghívó-plakát igen jól szimbolizált.

A végeredmény az, hogy a nem létező művészi értékek a helybéli legitimálás után  „felstilizált” összmagyar reprezentációt kapnak. Nem most, hanem évtizedek óta folyamatosan.

Ezért gondolom vétségnek az érték és értéktelen összemosását, ezért látom szánalmas visszatámadásnak és önigazolási magyarázkodásnak a múltbéli írói indulásokra és korábbi lapokra való utalgatást akkor, amikor a jelen helyzetben kellene a múlt hibáit elkerülni. De már rég nem vagyok idealista és rég nem gondolom azt, hogy valaha is sikerülhet azokat a bizonyos saját árnyékokat átlépnünk.

De néha mégis gondolok a nagy kárpáti Jetire, tudva, hogy lokális kis Boborjánokkal kell beérnem.


Frissítés 2013.09.04:  Csordás reagált

Updated: 2013-09-14 — 16:43

Vélemény, hozzászólás?

Kárpáti Vipera Nyúz © 2016 Frontier Theme