Kárpáti Vipera Nyúz

Baszkuráció és sziszegő nyelvöltögetés Ungon-Bergen által oda-vissza - KEKECBLOG

irodalom

Itt fekszem, míg körbefutok

Örülök, hogy kicsit feldobhattam Csordás László alig olvasott és hótt unalmas blogját, most legalább pár napig sütkérezhet az általa kárhoztatott és szerinte az én asztalomat képező cirkusz rivaldafényében. Ez most kijár neki, mert bár a hírlapírói zsurnalizmus sablonossága és a sztármagazinok szenzációhajhászása – velem ellentétben – távol áll tőle, és bár kissé bő lére eresztette, ezúttal mégis sikerült aránylag szórakoztató bejegyzést tennie A nagy kárpáti Csák Júing cím alatt. Egyben újra beállította saját korábbi rekordját azzal, hogy ezúttal is nyolcszor írta le a nevemet (erre, úgy tűnik, külön ügyelt).

S hogy mi benne a szórakoztató? Hát először is a címbe kiemelt címke. Bár szerinte a címkézés az én ellenségképző gyakorlatom része, most ő azonosít engem „két zseniális színész”-szel. Az első mosolyt az váltja ki, hogy csak egyikük színész (Chuck Norris), a másik viszont szereplő, filmbéli alak (Jockey Ewing), akit egyébként egy valóban kitűnő színész (Larry Hagman) alakított (szemben a szerintem csapnivaló és általam nézhetetlen filmekben játszó Norris-szal ). De ne akadjunk fenn ezen, nem nagyobb tévedés ez annál, mint amikor tanult barátunk költőnek nevez valakit, aki nem az, de akire kárpátalján ezt a szerepet ráosztották.

Túl a mosolyon a kacagást maga az azonosítás ténye váltotta ki belőlem. Van egyfelől, ugye, a hiperaktív vasöklű akcióhős, aki az ember fizikai teljesítőképességét meghaladó szinten harcol válogatott fegyverekkel, ő maga a nyers erő és a kirobbanó energia. Másfelől itt van a durvaságig erőteljes, vasakaratú, hatalommal, nagy vagyonnal, neki kiszolgáltatott emberek sokaságával rendelkező, bárkit megzsaroló, hatalmával bárkin erőszakot tevő, bárkin átgázoló karrierista dallasi alfahím. No meg itt vagyok én ágyban fekve és jobb óráimban tolószékben ülve, nulla hatalommal, nulla befolyással, senki fölött nem rendelkezve, lassan a billentyűket is nehezen leütő erőm teljében. Valóban kísérteties a hasonlóság!

Nem kevésbé abszurd motívum az ellenségkép szóba hozása. Leginkább vigyorogni és kuncogni tudtam azon, hogy bár opponensem valószínűleg pontosan tudja, jó sok éve épp engem kiáltottak ki ellenségüknek mindazok, akiknek irodalmi teljesítményük elmaradása vagy annak sekélyes volta miatt  szükségük volt a harci állapot állandósítására, ő mégis engem, a kiközösített aljas árulót mutat ellenségkép-gyártónak. Épp elég röhejes önmagában, hogy a szerzők tucatjaival, szervezetekkel, intézményekkel, kiadókkal, orgánumokkal rendelkező és jelentős támogatások felett diszponáló tábor még mindig az én egyszemélyű magánírói mivoltomat tekinti nem csupán ellenpólusának, hanem ellenségének, annak a valakinek, aki árt, keresztbe tesz a kárpátaljai irodalom szent ügyének – de hogy eközben én lennék az ellenségképző?  Kuc-kuc.

Nem tudom, Bakos Kiss Károly örül-e annak, hogy ebben a humoros írásában Csordás vele példálózik. Merthogy felteszi (de meg nem engedi), esetleg lenne rá mód, hogy BDK „elismerje például: Bakos Kiss Károly, minden (…) poétikai hibája ellenére sem egészen tehetségtelen, sőt, kiemelkedő verseivel érdekes színfolt a kortárs magyar lírában…” – s ezzel arra ösztökél, én is szót ejtsek druszámról, vagyis elismerjem tehetségét, ami viszont számára nem feltétlenül jó pont. De legyen:

Egyszer a kárpátaljai festőiskola nagy öregjét megkérdezték a fiatalok: mondaná meg a Mester, hogy az, amit Petky Sándor műveivel képvisel, az művészet-e. A Nagy Öreg sokáig gondolkozott, aztán azt mondta, hogy igen. De hozzátette, hogy ami csak egyetlen hajszállal alatta van Petkynek,  az már nem művészet.

Csordással nekem pont az a bajom, hogy bár pontosan érzi a határvonalat, az erre érdemesek mellett mégis írókként-költőkként értékeli azokat is, akik nem hajszállal, hanem rőffel maradnak alatta a lécnek, így aztán nem is kell megugraniuk: átszaladnak alatta. Ami nem annyira őrájuk, hanem éppen azokra nézve kínos, akik ehhez a csaláshoz nevüket adták. És ebben – adom a felmentést – nem az olvasószerkesztőként működő és előszavakat, kritikákat író közreműködőé a legnagyobb felelősség, hanem a fölötte álló kiadóké, főszerkesztőké, elnököké, főbb döntnököké, akiknek közvetlen (anyagi, hatalmi, önigazolási) érdeke fűződik ahhoz, hogy a kárpátaljai magyar irodalomnak legyenek tényszerűen felmutatható eredményei.  Ebben a felmutatási kényszerben a nívó és a nívós teljesítmény jelentősége eltörpül, a felmutatott tény pedig – opponensem szavával – utóbb „felstilizálódik”. Hát hiszen erről volt itt szó eredetileg, nem többet, ezt tettem szóvá az elején, s e körül futjuk itt már a sokadik kört.

Én még bírom szuflával, csak már unom. De legalább sikerült feldobni Csordás blogját és  kacagni is volt módom. Ez pedig nagy dolog, ha egyébként az a helyzet, hogy

Itt fekszünk, míg körbefutunk.

Weöres Sándor, XXVII. egysoros

A dilettánsok védőszentje nem támad

Legalábbis saját állítása szerint. Szerinte inkább csak emlékeztet. Való igaz. Engem például Boborjánra emlékeztet, aki hiába öltözött Jetinek, mégis szemébe mondták, hogy egyáltalán nem ijesztő. Válasza ez volt: De! – Nagyjából ilyen meggyőzően állít Csordás László különféle dolgokat, nyolcszor is leírva a nevemet (ezt a rekordot azért nem döntötte meg), de persze egyszer sem támadva.  (Előzmény) – Írását ezzel fejezi be:

„Megyek vissza az íróasztalhoz és folytatom a munkámat. Ez a legtöbb, amit az irodalomért tehetek.”

Ennek a gesztusnak a hasznosságáról én nem vagyok meggyőződve, fenntartom ugyanis, amit cirka két éve írtam róla:

…továbbra is hiányolom a pontos különbségtételt a valódi és a dilettánsnak méltán nevezhető irodalmi produktumok között. Persze érzem helyzetének nehézségeit is: akivel egyik nap együtt utazom, szereplek, sörözök, arról kínos lenne másnap leírnom, hogy süvöltő fűzfapoéta vagy két lábon járó közhelygyűjtemény. De ha ilyesmit nem is hánynék a haverom szemére, Tersánszkyhoz talán mégsem hasonlítanám… És (egy másik esetben) a botladozó suta sorok egymás alá rakása esetben semmiképpen nem céloznék a költői hermetizmusra. Amely irányzat azért pár világhírűvé vált költőnek köszönhetően kicsikével magasabb fán lakik.

(Mégsem vethetek a szerzőre követ, hiszen a „hőskorban” én is inkább csak a pozitívumokat kerestem „harcostársaimban”. Én is azt hittem, amit talán most Csordás, hogy jó ügyet szolgálok a tupírozással. Főleg, ha a tét nem kisebb, mint a kárpátaljai magyar irodalom létének a bizonyítása. Ma már ellenkezőleg gondolom mindezt, de belátom, hogy az esetleges kései értelmezéshez egy ilyenfajta korai tapasztalat nem spórolható meg.)

Végül: azon már túlléptem, hogy az olyanfajta írásbeliségnek a létjogosultságát eleve megkérdőjelezzem, mint amilyent helybéli alkotóink zömének tollából olvashatunk. Hajlandó vagyok elhinni (Csordásnak is), hogy az ilyen sutácska versírászatnak és nyökögő történetmondásnak is van „lokális értéke”. Ám ha lokális, akkor helyén kell kezelni.

Vagyis – csak ismételni tudom – : az ilyenfajta hamis látszat keltése árt az irodalom ügyének, árt az értékelvűségnek, árt a művészi progressziónak,  s ezzel szemben gyönge érv, hogy  a helyi érdekeket viszont jól szolgálja.

Mert mi is történik? Visszakanyarodva az eredeti, eufemikusan szólva „felstilizált” meghívóhoz –  az történik, hogy akit Kárpátalján publikációhoz juttatnak, abból egy budapesti plakáton már író, költő, irodalomtörténész lesz. Megengedem, hogy az érintettek ebben vétlenek. És elfogadom, hogy bevezető szövegekben, interjúkban lehet tisztázó szándékkal bizonyos dolgokat világosabbá tenni. Még senki jó szándékát sem kérdőjelezem meg. Ám a végeredmény az, amit a meghívó-plakát igen jól szimbolizált.

A végeredmény az, hogy a nem létező művészi értékek a helybéli legitimálás után  „felstilizált” összmagyar reprezentációt kapnak. Nem most, hanem évtizedek óta folyamatosan.

Ezért gondolom vétségnek az érték és értéktelen összemosását, ezért látom szánalmas visszatámadásnak és önigazolási magyarázkodásnak a múltbéli írói indulásokra és korábbi lapokra való utalgatást akkor, amikor a jelen helyzetben kellene a múlt hibáit elkerülni. De már rég nem vagyok idealista és rég nem gondolom azt, hogy valaha is sikerülhet azokat a bizonyos saját árnyékokat átlépnünk.

De néha mégis gondolok a nagy kárpáti Jetire, tudva, hogy lokális kis Boborjánokkal kell beérnem.


Frissítés 2013.09.04:  Csordás reagált

Egy kárpátaljai irodalomtörténész

A Kárpátaljai szövetség meghívó-plakátja jeles személyiségeket vonultat fel egy szereplés alkalmából.

irodalomtorteneszAz íróság fogalma eléggé tág, így aligha érdemes abba belemenni, milyen szakmai ismérvek alapján nevezhető valaki írónak, költőnek egy meghívón vagy bárhol másutt. Szívesen elsiklom a dolog fölött és nem teszem szóvá, hogy például az önképzőköri szintű versírászat alapján lehet-e valakit költőnek titulálni. Ám az, hogy irodalomtörténész, talán mégis jobban köthető bizonyos kritériumokhoz és én azt gondolom, nem diploma teszi az irodalomtörténészt – még Kárpátalján sem. Hájas Csilla esetében láthatnék például egy szakmai publikációs listát??

irodalomtortenesz-karpatalja


Ezt 13 éve írtam, de 13-nál több ember sértődött meg miatta egy életre:

Így emelkedik „tudományos konferenciává” a tucatnyi érdeklődőt vonzó érdektelen felolvasó-délután, így nagyobbodik „megyei szavalóversennyé” a két különböző járás néhány iskolájából érkezett felkészítetlen diákok versengése, így magasztosul „kárpátaljai magyar könyvnappá” az egyetlen szervezet vezetőiből és néhány meghívott vendégből álló könyvtárbéli eszem-iszom, így neveztetik „humorfesztiválnak” az alkalom, amikor az odavetődő spicces jópofák lapos vicceket mondanak egy fűtetlen kultúrház színpadán, így minősül „értelmiségi fórumnak” egypár pedagógus, újságíró és szervező fehér asztal mellett zajló csevegése, így magasztosul tudományos társasággá az önképzőkör, szociológiai műhellyé néhány megbízott kérdőív-töltögető, „könyvkiadóvá” a budapesti kiadó keze alá dolgozó itteni szerkesztő, így nevezhető „sajtóorgánumnak” a szervezeti elnök éves beszámolóján kívül semmi mást nem közlő, évente csak egyszer jelentkező bülletin, így lehet „könyv” a füzet, „monográfia” a sekélyes tanulmány, „életmű” ötven vers, sőt, így hirdethetik könyvbemutatóként azt az alkalmat, amikor a kiadóvezető bejelenti, hogy a fél éve megjelent könyv példányai még nem hagyták el a nyomdát. Kárpátaljai magyar viszonylatban a konyhaasztal már „iroda”, az iroda már „központ”; öt felakasztott kép már „kamarakiállítás”, tucatnyi festmény már „személyi tárlat”, harminc exponátum pedig a népes alkotócsoport „nagy éves seregszemléje”. Kárpátalján „az egyetlen magyar napilap”-nak hiperbolizálják a heti három alkalommal megjelenő újságot és „új magyar gimnázium” felavatásaként adják el, ha a régi középiskolának új épületszárnya nyílik.

(tovább…)

Valamint szolgálója – Pomogáts Kovásznán

Az irodalom közérthető kell legyen, hiszen közkincs, és a magyar nemzet legfontosabb megtartója, valamint szolgálója.

– mondta Pomogáts Béla Kovásznán. Népszolgálat és közérthetőség? Jó buli, amikor budapesti irodalomtörténész az echte zsdanovi szocreál eszméit hirdeti Székelyföldön 2013-ban. Ám valószínű, hogy nem Moszkva felől fútt a proletkult szele a Kárpátokban. Lehet, hogy a valaha az avantgárd és a progresszív irányzatok mellett kiálló irodalomtörténész a nemzeti sematizmust elváró új magyar kultúrpolitikának lett ennyire meggyőződéses elkötelezettje? Valamint szolgálója?

pomogáts kovásznán - laptopFrissítés laptopról: A fenti bejegyzésemet megosztó FB-topikban közvetlenül a publikálás után számos bejegyzés született. Egy-egy megjegyzésre reagálva én a következőket tartottam még fontosnak megjegyezni:

Én is sok mindenért becsülöm és tisztelem. De ez most megért egy fricskát. Már csak azért is, mert kisebbségi közegben, ahol fokozottabb a hajlam a közszolgálati irodalom előtérbe helyezésére, énszerintem őneki inkább a magas esztétikai értékek és nem a közérthetőség mellett kellene érvelnie.

illetve:

Az a balsejtelmem, hogy tolvajnyelven az áttételes fogalmazást, az allúziókat, a rejtettebb kontextusokat, szerepjátékokat stb. (is) érthette, s ha ehelyett a közérthetőség sémáit tolja előre – az bizony rossz üzenet.

Erdély.Ma. – két passzus a portálon megjelent cikkből:

Pomogáts szerint csak egy magyar nemzeti irodalom létezik, melynek az erdélyi egy sajátos része. Éppen ezért adta a csíkszeredai Pallas Akadémia Könyvkiadó felkérésére megírt és gondozásában megjelenő művének a Magyar irodalom Erdélyben címet. E hatalmas és egy ember erejét messze meghaladó munkának eddig három kötete, az 1918–1944-es, 1945–1968-as, valamint az 1969–1989-es időszakokat felölelők kerültek a piacra. Jövő esztendőben remélhetőleg megjelenik az utolsó és egyben legkényesebb, az 1989-es változás után alkotó, zömében még élő szerzőket bemutató 4. kötet is.

Az est folyamán azt is megtudhattuk, hogy az írószövetség egykori elnöke az irodalomban nem kedveli a tolvajnyelvet. „Az irodalom közérthető kell legyen, hiszen közkincs, és a magyar nemzet legfontosabb megtartója, valamint szolgálója. A határok ugyanis változnak, a politikusok és a kormányok pedig jönnek-mennek, ezért csak a magyar irodalom az, ami nekünk megadja a nemzeti lét keretét és nemzeti identitásunkat. Ha ez nem lett volna, és nem lenne olyan nagy és értékes, mint amilyen, akkor Trianon után Magyarország elsüllyedt volna a történelemben” – vallja.


Más, kapcsolódó:

Magyar irodalom Kárpátalján


Weboptimalizálás: Laptop Szervíz Budapest – Szerverhoszting – szerverbérlés

Notebookról vezérelt fizikai, virtuális és felhő alapú szerverek elhelyezése és bérlése. Internet technológiai szolgáltatások  Budapest adatközpont: operációs rendszer telepítése laptop készülékre. Acer és Asus notebook töltő adapter.

határon túli magyar irodalmak, kortárs magyar irodalom, pomogáts béla, kult, wegyes, sematizmus, számítástechnika, laptop szerviz budapest, virtuális szerver

Mi terem a magyar ugaron

Lapok jönnek-mennek, folyóiratok alakulnak és szűnnek meg – még ott is, ahol az irodalom állóvize nem kavarog; ha pedig mégis, a mélyből felcsap a mocsárbűz.

A Véletlen Balett, akárcsak Halász Péter, látványosra vette az elmúlást, búcsúszámmal és búcsúesttel köszönt el a méltatására egybegyűlt olvasóitól és szerzőitől; a Pánsíp felmenekült az internetre, hogy pár éves ottani virtu(áli)skodás után csendes agóniába ringassa magát; a Hatodik Síp pedig egyszerűen csak nem lett többé. Ám ahogy a természet retteg a vákuumtól (horror vaciu), úgy a betűvetők sem állhatják az üres mezőt, odanyomulnak, de mielőtt belevetnék magjukat a parlagon maradt anyaföldbe, előbb csatasorba állnak és ellentmondást nem tűrően kinyilatkoztatják, hogy mostantól mi számít nemes haszonnövénynek és mi lesz itten a kinyüvendő gaz.

Az utóbbi években indult két kárpátaljai periodika, talán nem is véletlenül, egymással gyökeresen ellenkező elveket hirdetett meg első számában. Az Együtt főszerkesztője a lap ars poeticáját így fogalmazta meg:

Az írott szó hitele és felelőssége kell, jövőhitet fecske-hussanással építő igék. Fajtánk megszólítása, a szüntelen kommunikáció szükségszerű, mert közös jellemzőnk a megmaradás akarása.

Ó mi szép! Ezzel szemben az Alkarpatraz  főszerkesztője ezt deklarálja:

Ha agyadra mentek a falvédők és fajvédők, a kioktatók, foga/da/tlan pró/vo/kátorok és önkéntes mérvadók. … Ha besokalltál. Akkor mutass be nekik. Köpjed ki a szájadból a konzervált tápszereket. Rúgd le a lábadról a tyúkszart. Felhőket nézve feküdj egy láda dinamitra és robbantsad át magad az áttörhetetlen, égig érő falon.

Hinnya, te!

Ennél is érdekesebb, amit a játékról vallanak. Együtt: „Számunkra nem lehet játékszer az írott szó”. Alkarpatraz: „Mi átadjuk magunkat a játéknak, a játék átadja magát önmagának.” Ha pedig a közreadott írásokba is beleolvasunk, világossá válik, hogy míg az egyik oldalon a játék tilos, addig a másikon kötelező. Itt a véres komolyság, ott az izzadságszagú szóvihánc.

Odalenn a humuszban a csírátlan, DDT-s fekete gumók, fent pedig celofánkalitkákban a túltenyésztett, génkezelt orchideák.

Kölcsönösen tagadják egymást, miközben még arra sincs esélyük, hogy langyos középszerré váljanak.

Azt olvastuk, hogy irodalmunk kijuthat a rezervátumból

Jelentős vállalkozásba fog az MTA Irodalomtörténeti intézete: új irodalomtörténeti összefoglalót készítenek, mivel a korábbiak szempontrendszere elavult. A Népszabadság cikkéből megtudható:
„Újdonságnak ígérkezik, hogy nem tekintik külön tárgyalandó irodalomnak a határon túliakat, s hogy azoknak az íróknak a teljes munkássága teret kap, akik önszántukból vagy kényszerűségből emigráltak, de külföldön folytatták, bontakoztatták ki munkásságukat. A cél ugyanis az, hogy az irodalomban betöltött szerepük valóságos súlya és jelentősége szerint legyenek jelen a történetet feltáró szakmunkában is.”

Hogy a határon túliakat végre nem tárgyalják külön, az egyrészt nagy-nagy öröm, mert ebben a rezervátum-létből való kilépés esélyét látjuk, másrészt kétségeink vannak afelől, hogy az a 4-5 alkotó, aki Kárpátaljáról egy ilyen összefoglalóban helyet kaphat, valóban saját teljesítménye okán kerül-e majd bele „az irodalomtörténetbe” vagy inkább, ahogy az lenni szokott, „kárpátaljaisága” okán.

De ne legyünk eleve kétkedők. Bízzunk abban, hogy csupán szakmai szempontok érvényesülnek majd – és végre valakik veszik a bátorságot, hogy elválasszák a valódi írókat a helyi érdekű dilettánsoktól.

Azt olvastuk, hogy Gubcsi Lajosnak a végek is az övéi

gubcsi-lajos
Bevalljuk, az utóbbi időben megengedhetetlen módon elsiklottunk Gubcsi Lajos áldásos közéleti és még annál is áldásosabb szépirodalmi munkássága fölött. Annyi azért elsőre beugrott, hogy utoljára mintha a polgári körök tájékán láttuk volna tündökölni, amit felettébb helyesnek is találtunk: a magyar Kommunista Ifjúsági Szövetség Központi Bizottsága lapját a legszebb kádári időkben főszerkesztő kádernek mindenképpen ott a helye, szívünk szerint az összes KB-k és PB-k összes tagját ott látnánk a legszívesebben. Ennél valamivel több háttéranyagra azért lettünk kíváncsiak, mert azt olvastuk, hogy a jeles férfiú Beregszászban „a  II. Rákóczi Ferenc Kárpátaljai Magyar Főiskola idei tanévzáró ünnepségén … a diplomázóknak az Üzenet a végekről című albumsorozat második kötetét adta át, amely Kárpátalját mutatja be”. Az interjúból megtudtuk, többek között, hogy az adományozó hazájának tekinti Kárpátalját, „még ha végeink egyike is”, merthogy „A végek is a mieink…”. (A magunk részéről felajánljuk, hogy a saját végeink is lehet az övéi.)Ennél valamivel jobban meglepődtünk a közgazdaság-tudomány kandidátusának azon a bejelentésén, hogy őt ma már az emberek íróként és költőként tartják számon.Basszus, erről bizony lemaradtunk!Nosza, ugrás a netre, mit olvashatni ottan pölö a poéta Gubcsitól, hadd tegyük azt késedelem nélkül az irodalmi élvezet tárgyává. És lőn.

Szinte elsőre a „HAZA SZERELEM” című kötet anyaga türemkedett képernyőnkre, némi fejtörést okozva már magával a címmel is. Így, két szóba külön írva és minden írásjel nélkül számunkra leginkább egy hátvéd által tett kijelentésnek tűnt, amellyel tömören azt igyekszik kifejezni, hogy az ellenfél csatárját sikerült szerelnie, majd a labdát hazaadta.

A versek és kisprózák iránti felajzott kíváncsiságunkat aztán némileg lehervasztotta az, hogy a könyvet a GL-4 Kft adta ki (a névbetű feloldását olvasóink fantáziájára bízzuk), szerkesztője Gubcsi Anikó, és Gubcsi Attila illusztrálta. Ajjaj.

A kötetkezdő írások zavarossága némi pánikot keltett bennünk, így biztonsági okokból azonnal a címadó versre ugrottunk. Itt aztán ilyen szép képeket olvastunk:

„Én szeretem a könnyeket a sós földeken
A zokogó esőcseppeket, ha élni kell”

– zokogó esőcseppek? Különös.

„Én szeretem a szótlan és gyűrött arcokat
A nagyapákat, az elmotyogott álmokat
A kisfiúkat, ha énekelnek kuruc harcokat
Téged, ha magadra húzod kihűlt ágyamat”

– férfiasan bevalljuk, hogy a kihűlt ágyat magára húzó kedves képénél feladtuk a „harcokat” és felhagytunk Gubcsi Lajos lírai munkásságának további tanulmányozásával.

Kárpáti Vipera Nyúz © 2016 Frontier Theme