Kárpáti Vipera Nyúz

Baszkuráció és sziszegő nyelvöltögetés Ungon-Bergen által oda-vissza - KEKECBLOG

közélet

Egyhangúan kivitelezett kérdés

Hogy egy „mozgalomnak” Társaság a neve, bánja a fene. Hogy miként lehet bármit is elhatározásul kitűzni, amiatt fájjon az ő fejük. Meg amiatt is, hogy miként és hogyan lehet a kárpátaljai magyarság eszméit fejleszteni. Hunyjunk szemet afölött, hogy a „hozzájárult” egy szóba írandó. Hogy az „amely” helyett itt „ami” kellene – üsse kő. Na de hogy mindezek következtében „egyhangúan kiviteleztük az addig is szóban forgó kérdést”, az már egy kicsit sok. Kérdést kivitelezni, ráadásul egyhangúan – ez nem semmi még a Jobbik által támogatott  beregszászi főiskolásoktól sem. De persze nem a fogalmazókészségükkel van a legnagyobb baj.

kmft

forrás – az oldalt már törölték

PS. Frissítés, 2013.

A szervezet honlapja egy kisebb botrányt követően megszűnt. A botrányt az váltotta ki, hogy a kis nácijelöltek megosztottak valami Hitler-képet a Facebookon, egy tanárnőjük pedig észrevette. Lásd a kommenteket itt: Jobbik-júgend Kárpátalján

A szervezet azóta nem hallat magáról, szégyenteljes emlékét csupán néhány cikk és ez a még fennmaradt webhely őrzi:

http://www.kmft.mezoka.com/nyitolap/

Összefoglaló:  Miután a beregszászi magyar főiskola többször is a falai közé engedte a szélsőjobb ideológiát (nyilvános szereplési lehetőséget kapott a Hatvannégy Vármegye és a Jobbik is, egy szépnek nem mondható napon megalakult a Kárpátaljai Magyar Fiatalok Társasága – KMFT – a tanintézmény falai között: a Jobbik kifejezett kezdeményezésére és támogatásával. Náci allűrjeiket követően a főiskola hatalmi szóval végül elhallgattatta a fiatalokat, a tagok egy része nyilvánosa bocsánatot kért.


hogyan kerülhet weboldal a goggle találati lista első helyére

 

Egy kalap szart sem

Mint olvasom, a vasárnapi ukrajnai helyhatósági választások első kárpátaljai eredményei ismeretében mind a KMKSZ, mind a vele szemben álló UMDSZ első embere a magyar pártok siralmas szereplésének okát abban látta, hogy a magyar választópolgárok szavazatait potom pénzért megvásárolták az ukrán pártok.

Ahogy a tudósítás fogalmaz, Kovács Miklós szerint „a magyar voksokat 100–150 hrivnyáért, azaz három-négyezer forintnak megfelelő összegért »egész egyszerűen megvásárolták«”, Gajdos István a magyarság megosztottságát is említve ezzel egybehangzóan azt állítja, hogy „»a kárpátaljai magyarok két kiló hús árának megfelelő összegért eladták a voksaikat«, s a 2006-os választásnál is kevesebben szavaztak a magyar pártokra.”

Ha ez igaz, akkor – egyfelől – azt hiszem, ma már senki nem vetheti a szememre azt a sok évvel ezelőtti állításomat, miszerint a kárpátaljai magyarság elvesztette tartását, demoralizálódott (s amely véleményemet határon kívül és belül annak idején mindenki sértve elutasította). Erről többek között itt írok – 12 évvel ezelőtt! -, lásd a 6. fejezetet, amelynek címe: 6. Kisebbségi áramszünet. A kárpátaljai magyarság demoralizációja. Talán itt mertem ezt a szomorú tapasztalatomat leírni és itt mertem először okaira és súlyos következményeire figyelmeztetni, de hasonlóan fogalmaztam 10 évvel később az Önveszélyes viszonyokban is, egy interjúban pedig a tapasztalat kimondásának nehézségeit is említettem:

…azt a diagnózist, hogy lassan másfél évtizede szünet nélkül folyik az adott etnikum felmorzsolódása, hogy „sikeresen” végbement a kárpátaljai magyarság demoralizációja és mint közösség már hosszabb ideje nem szerves egészként működik, hanem önmaga ellen fordulva lassan, de biztosan felszámolja maradék állásait és javait – nos, ezt senki sem mondja ki. Sokkal kifizetődőbb egyrészt folyamatos harcot hirdetni, mindig találni valami olyan intézkedést (vagy az intézkedés olyan elmaradását) amit a magyarság elleni támadásnak lehet nevezni és egyetlen megoldási kísérlettel sem élve tele lehet vele kürtölni a magyarországi sajtót. Ugyanígy kifizetődőbb, „pozitívabb” azt hangoztatni, hogy a nehézségek, a mostoha körülmények, a külső és a belső ellenséges erők ellenére – kitartásunknak, helytállásunknak, hitünknek stb. köszönhetően – micsoda látványos eredményeket értünk el.

Nos, úgy tűnik, a kárpátaljai magyarság hűségét és kitartását illetően politikusainknak megváltozott a véleménye, korruptnak és megvásárolhatónak tartják a rájuk nem szavazó magyarokat.

Ám – másfelől – a lóláb mégis nagyon kilóg. Mert akik nem rájuk szavaztak, azok nem feltétlenül magyarságuk, hanem csupán kártkonyan működő magyarságszervezeteink ellen fordultak, belátva, hogy a lakossági érdekeket nem vagy rosszul képviselik. Ez az elfordulás 2006 óta csak növekedett, ami azt jelenti, hogy a már korábban elvesztett bizalmat nem hogy visszaszerezni nem sikerült, hanem azt, hogy mind a KMKSZ, mind az UMDSZ elutasítása nőtt a kárpátaljai magyarság körében.

A dolognak ezt a részét – mondanám: lényegét – azonban a két politikus egyformán elhallgatja, holott nyilvánvaló, hogy a kárpátaljai magyarság most megtapasztalt politikai magatartásáért mindenekelőtt éppen őket és pártjaikat terheli a súlyos felelősség. Ők politizálnak úgy, hogy a magyarok szemében működésük nem hogy két kiló húst, hanem egy kalap szart sem ér.

Vitéz igazgató

Úgy tűnik, a nemrégiben vitézzé avatott Dupka György névjegyén volt még egy kis hely, ezért ő lett a kicsit furcsa nevű és most felavatott beregszászi Európa-Magyar Házban székelő  Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet igazgatója. Gratulálunk. Annak is, aki kinevezte. Ha a művelődést Dupka igazgatja intézményi szinten, akkor én elmehetnék a Súlyemelő Intézet igazgatójának.
Gyuri újabb érdemtelen sikerénél legfeljebb az lehet örvendetesebb, hogy az Ungvári Nemzeti Egyetem most megnyílt magyar karának az eddig csupán a magyar tanszéket és a Hungarológiai Központot vezető fiatal Lizanec Petro Mikolajovics lett a dékánja.De hogy azért az új intézmények egyébként nagyon kívánatos létrejötte feletti nagy örömünkben kicsit búnak is ereszthessük a fejünket: megszűnni látszik a fekete Kárpáti Igaz Szó.

*

PS. Egy másik blogomban egy hozzászóló ezt a játékot javasolta:

Javasolnék egy játékot. Összeírtam azokat a mindenféle titulusokat, amelyek hirtelenjében eszembe jutottak s amelyekkel D. Gy. rendelkezik. A kérésem: bővítsük közösen ezt az egyelőre 23-as listát. Kiváncsi vagyok, meddig jutunk el.

1.Vállalkozásfejlesztési Központ igazgatója
2.Az Intermix igazgatója
3.Az UNIÓ Alapítvány elnöke
4.Az Információs Irodahálózat igazgatója
5.A Kárpátaljai Magyar Művelődési Intézet igazgatója
6.Az Együtt felelős kiadója
7.Tiszaháti Hírmondó felelős kiadója
8.A megyei tanács képviselője
9. A Kárpát-medencei Magyar Képviselők Fórumának (KMKF) tagja
10. Az UMDSZ alelnöke
11. A MÉKK elnöke
12. A KHÖT titkára
13. A Magyar Írószövetség Kárpátaljai Írócsoportjának titkára
14. Az Anyanyelvi Konferencia elnökségének tagja
15. Író
16. Költő
17. Szociográfus
18. Helytörténész
19. Kultúrpolitikus
20.Újságíró
21. Vállalkozó
22. Aspiráns
23. Vitéz
24. A Szolyvai Emlékbizottság titkára
25. A Kárpáti Magyar Krónika (MÉKK-lap, szerkesztő: Kenyeres Mária) felelős kiadója
26. Polgárjogi harcos

Gárdával fotózkodó

Jaj, mibe botlottam ma… Kárpátaljai magyar muzsikusok a Magyar Gárdával… Nem túl gyakran vetődök el az Ivaskovics József vezette Credo Verséneklő Együttes honlapjára. Nagyon idegen lett tőlem az a zenei ízlés, amit képviselnek. Meg az a tendenciózusság is, amellyel alapanyagukhoz, az irodalomhoz nyúlnak. Pedig a 80-as években fontosnak tartottam az akkori Ivaskovics-trió működését: nagy jelentőséget tulajdonítottam annak, hogy a cenzurális viszonyok között a kárpátaljai magyar költészet zenére ültetve is eljuthatott a közönséghez. Aztán… Aztán sok minden történt, 2001-es naplómban már ezt írtam róluk:

Jóska és csapata képvisel, merőben „másról szól”, mint amit mi az írói
magatartásunkkal megjelenítünk (értve ezt Évára és magamra). Talán nem
önhittség kijelenteni: mi már túljutottunk azon az önképzőköri szinten,
amivel ugyan fel lehet lépni számos kultúrház színpadán, képezhet
színfoltot számos rendezvényen, arathat közönségsikert (sőt!), de
eléggé messze áll attól, amit én művészetnek gondolok. Állítom ezt
annak ellenére, hogy nincsen zenei képzettségem – ám talán van ízlésem.
Amelynek a nyolcvanas években még megfelelt, ha gitárkísérettel, jobb
és kevésbé jó hangú előadók tolmácsolásában felhangzottak a verseink: a
tényt, hogy ezen a csatornán is eljuthat szavunk a közönséghez, sokkal
fontosabbnak gondoltam annál, semhogy a zenei feldolgozás minőségét
számon kértem volna. (De hisz magukhoz a költőkhöz és a Kárpátalján
fogant versekhez is ez volt a viszonyom: lelkesedtem mindenért, ami
magyarul szólt). Aztán ahogy verstermésünk gyengéit, úgy a dalok
sutaságát, nívótlanságát is kezdtem felfedezni, és megértettem, amint a
költészetben is csak a legnagyobbakhoz érdemes viszonyítani, úgy ebben
a műfajban is miért kellene elfogadnom azt, ami meg sem közelíti
Sebőék, a Kaláka, a Szélkiáltó, Cseh Tamás vagy Kováts Kriszta, de akár
csak Dinnyés Jóska vagy a Kormorán szintjét. Miért kellene befognom a
fülemet, amikor Alla Pugacsova-féle giccses orosz
slágerzene-motívumokat hallok meg egy kitűnő Vári Fábián László-vers
megzenésítésében, miért ne kellene felszisszennem, amikor összetörik,
félreértelmezik Kovács Vilmos verssorait, amikor nem találnak rá a
hangulatra… Ennél is nagyobb baj azonban, hogy repertoárjuk nagyobbik
részét olyan produkciók képezik, amelyek szövege versnek is
harmatgyönge. Ennek ellenére (vagy éppen ezért?) nem egy közülük
slágerré vált, szövege-kottája nem egynek kézről kézre jár,
népszerűsítik iskolai rendezvények szervezői és alkalmi előadók
sokasága. Nem múlhat el „irodalmi-zenés kultúrműsor” anélkül, hogy a Magyarnak én itt születtem vagy a Mert a haza nem eladó vagy az Ungnak és Tiszának sebes a járása sorok fel ne zengenének, bekapcsolva a hallgatóság danászásra hajlamos részét is – lassan a Székely himnusz
szerepét betöltve (ez utóbbi megjegyzés éppen Elek Tibortól származik,
aki a Credo együttes Palota-béli fellépése közben igazat adott nekem
abban, hogy nem lett volna szerencsés együtt szerepelnünk). Nagy volt a
siker. Ivaskovics és csapata – Dupkával kiegészülve – vidéki
előadókörútra, majd Bécsbe indult, az ottani magyarok Európa Klubjának
szíves invitálására.
Szegény Európa.

Most itt ez a fotó. Nem elrejtve valahová a honlap belsejébe, sok más alkalmi felvétel közé, hanem kitéve a címlapra. Ami nyilván azt jelenti, hogy Ivaskovics Jóska örömmel fotózkodott a Magyar Gárda egyenruhás, Árpád-sávos tagjaival, és fontosnak tartotta, hogy a képet honlapjuk címlapjára kitegye.

Én meg mást tartok fontosnak… Bár amióta nem vagyok nekik elég magyar, tudtommal nemigen tartanak a repertoárjukon BallaDé-opuszokat, most mégis fontosnak tartom kijejelentem: nem járulok hozzá ahhoz, hogy azt a néhány versemet, amelyet anno megzenésítettek, bárhol is, bármikor is elénekeljék. A legtávolabbi kapcsolatba sem szeretnék keveredni azzal a szellemiséggel, amelyet – a kép tanúsága szerint legalábbis – hajdani zenész-barátom valószínűleg magáénak vall.

Forrás (link nem működik, törölve 2013)
——————————————————————-

A vereckei honfoglalási emlékmű

Állapítsuk meg kendőzetlen őszinteséggel: a vereckei honfoglalási emlékmű nem szép. Nyomja a tájat, nyomja a lelket, tolja maga előtt a történelmet és vonszolja maga után a politikát.
Turulos elődjét még a millennium évében (1896) állították az akkori országhatáron, amely Trianon után a csehszlovák érát még átvészelte. Véglegesen a szovjet hatóságok távolították el a második világháború után. Aztán nem sokkal a rendszerváltás után felvetődött egy új emlékjel felállításának a lehetősége. Sok huzavona és különféle botrányok miatt ez a terv meghiúsult, az emlékmű torzóban maradt: ekként azonban igen sokan látogatták, koszorúzták, mígnem a közelmúltban az elaltatott ügy új fordulatot vett azzal, hogy Magyarország és Ukrajna elnöke kárpátaljai találkozóján megállapodott felavatásáról. Matl Péter munkácsi művész tervei alapján az emlékmű elkészült, de a felavatás ezúttal is (egyelőre) elmaradt. Ám az emlékmű áll: látogatják, koszorúzzák. Nagyobb méretben alább látható a Vereckei-hágó honfoglalási emlékjele a még el nem bontott belső álványzattal:

 


Fotó: KMDFKSZA teljes méretű, vágatlan fotó letöltéséhez IDE KATTINTS!

Tizenkét éven át torzóban pedig így festett:

Állapítsuk meg kendőzetlen őszinteséggel: a vereckei honfoglalási emlékmű nem szép. De valószínűleg nem is az a dolga neki, hogy szép legyen. Más miatt készült, többtonnás súlya nem az esztétika mérlegét nyomja. Valami mást nyom, azt viszont eléggé erősen. Nyomja a tájat, nyomja a lelket, tolja maga előtt a történelmet és vonszolja maga után a politikát. Nem esztétikai, hanem ideológiai, világnézeti, történelemszemléleti, nemzetfelfogásbeli térben helyezkedik el. Ezért lett és ezért marad támadások célpontja. Alighanem mindaddig, amíg vagy véglegesen le nem rombolják, vagy Ukrajna meg nem szűnik létezni. Egyik sem lehetetlen.

Frissítés (2011)

Bár a kettős honfoglalás elmélete korábbi beözönlést valószínűsít és az újabb kutatások is lehetségesnek tartanak egyéb verziókat, ám a közgondolkodásban elfogadott történelmi ismeretek szerint a mai magyarok ősei 895-ben az Északkeleti-Kárpátok gerincén, a Vereckei-hágón keresztül érkezett a Kárpát-medencébe. Ennek emlékére 1896-ban, a millennium évében az akkori Magyarország országhatárán honfoglalási emlékművet állítottak, amely Trianon után a csehszlovák érát még átvészelte. Véglegesen a szovjet hatóságok távolították el 1945-ben. Közel fél évszázaddal később, nem sokkal az államfordulat után (a Szovjetunió széthullása, a független Ukrajna megalakulása), az 1990-es éveke elején vetődött fel a kárpátaljai magyarság részéről egy új emlékjel felállításának a lehetősége. Ezt később magyarországi és nyugati magyar csoportok-szervezetek vetették fel nyilvánosan, anyagi támogatásukról is biztosítva a kezdeményezést. Bár az építkezés elkezdődött, a sok huzavona és botrány miatt (tulajdonviszonyok tisztázatlansága, építési engedélyek hiánya, támogatási pénzek elúszása, a hatóságok és az ukrán nacionalisták ellenállása) ez a terv meghiúsult.

Így aztán 1996-tól, a millecentenárium évétől kezdődően 12 esztendőn át egy torzó szimbolizálta a kialakult helyzet abszurditását. A csonka, ám többek által megszeretett emlékművet igen sokan látogatták, koszorúzták. E honlap készítőjének véleménye szerint érvényes lehet az állítás, miszerint az akkori emlékmű befejezetlensége és torzó mivolta révén sokkal hívebben jelképezte a magyarság európai és főként a kárpátaljai magyarok ukrajnai helyzetének teljes problematikáját, mint a későbbi, kissé megalomániás kőpiramis. Ez utóbbi létrehozására, voltaképp az eredeti terv megvalósulására a folyton újrarendeződő viszonyok közepette, bizonyos politikai alkuk révén kerülhetett sor. A jelenlegi, 2008-ban nem túlságosan szerencsés körülmények közepette felavatott emlékmű, Matl Péter alkotása, a szerzői szándék szerint a Kelet és Nyugat közötti átjárót, történelmi kaput kívánja jelképezni. Hét tömbje a Kárpátokon átvonuló hét honfoglaló törzset szimbolizálja. A kapu nyílásába a művész a vérszerződésre emlékeztető márvány oltárkövet helyezett. Az ebbe vésett kereszt kissi anakronisztikus, lévén a honfoglalók nem voltak keresztények. Nem teljesen világos az alkotó által szintén felvázolt másik értelmezés, miszerint a szélső kiszögellések a nemzeti turul szárnyait, a csúcs a törzsét, a közbülső üreg pedig Emesét jelképezné.

Valószínűleg fölösleges arról vitatkozni, hogy az emlékmű szép-e.

Ám ezekben a Kárpáti Vipera teljesen bizonyos:

1. A kőkolosszust többen tartják primitívnek, otrombának, eltúlzottnak, ízléstelennek, mint ahányan ezt ki is mondják (véleményüket vagy a megtestesített fogalom iránti tiszteletük miatt, vagy mások rosszallásától tartva hallgatják el).

2. Akiknek valóban tetszik az emlékmű, azoknak a véleményét inkább a szimbolikus jelentések befojásolják: a magasztos nemzeti eszme és a dicső múlt jelképe nem lehet rút.

3. Akik megfogalmazzák akár formai, akár tartalmi fenntartásaikat az emlékművel kapcsolatban, számíthatnak arra, hogy nemzetárulónak bélyegzik őket.

4. Sokkal kisebb lett volna a hatóságok korábbi ellenállása és csekélyebb lenne az ukrán lakosság nem szűnő ellenérzése, illetve a szélsőséges nacionalisták részéről sokkal kevesebb támadás érné az emlékművet, ha szerényebb és ízlésesebb lenne; ezt a több tonnányi felmagasló tömböt azonban talán nem teljesen alaptalanul érzik sokan provokációnak, főleg akkor, ha ezt az érzésüket nem csillapítja sem a hivatalos Magyarország nemzetsratégiája, sem az emlékművet birtokló kárpátaljai magyarságszervezet magatartása, legkevésbé pedig a magyar szélsőjobb revizionista ideológiája (amellyel a kárpátaljai magyarok közül egyre többen és egyre nyíltabban szimpatizálnak). A látványosan erősödő irredenta hangok közepette nehéz az ukrán felet meggyőzni arról, hogy a monumentum csupán egy történelmi eseménynek állít emléket, nem pedig éppen a lépten-nyomon olvasható, hallható irredenta elképzeléseknek a szimbóluma itt, Ukrajna belterületén, a történelmi Magyarország határán. Ahol létrejötte óta viták és támadások kereszttüzében áll. A Vereckei-hágón.

Lásd még:

Kárpátalján járt….

solyom… Sólyom László.

A lapok közölték, merre volt, kikkel találkozott, miről beszélt.
Ez a remek kép Munkácson készült róla (forrás). [Sajnos a képet utólag a NOL oldaláról eltávolították, így most már csak csodálható meg – 2013]
Tiszaújlaki látogatásáról pedig ezt írja levelében beregszászi újságíró barátom:

 

„Önző kutya lennék, ha a tegnapi élményemet nem osztanám meg veled. A Tiszaújlaki Széchenyi István Középiskolából kijőve Sólyom László köztársasági elnök úr Juscsenko államfővel együtt néhány percre elvegyült a nagyközség főutcáján rájuk várakozó, mintegy 200 fős tömegben. Felfokozott hangulat, örömmámor, fotózni nem is lehetett őket, csak hallani, amint valaki önfeledten kiáltozza: »Árpi bácsi! Drága Árpi bácsi!«”

Csoóri hóna alatt

A zöld Kárpáti Igaz Szó továbbra is identitászavarral küzd, két jeles költővel ékes szerkesztői kara pedig képtelen egy versrészletet híven visszaadni. A lap csütörtöki száma meglehetősen furcsa összeállítást közöl 4. oldalán – ráadásul egy hibásan idézett verssort emelve címmé.

Igazi összelapátolt anyag, csak hogy kitöltse az űrt. Elvben Csoóri Sándornak Markó Bélához címzett levelét közlik, ám igen szerencsétlenül, suta bevezetőkkel és még sutább záradékkal. A megszólítás például lemaradt, az aláírások elé befurakodik egy összeállítói mondat, az aláírók neve után pedig – se szó, se beszéd! – egy lábánál fogva előrángatott versidézet következik minden indokoltság nélkül. Nem Csoóritól, még csak nem is egy másik aláíró költőtől, hanem a lassan tizennyolc éve halott Ratkó Józseftől.A gányolmány nem fest valami jól a lap internetes változatában (lásd), ám kinyomtatva még furább, közepében Csoóri arcmásával és a levélhez képest túl hosszú életrajzával (hogy még cifrább legyen a dolog, a két anyag az online változatban két külön rovatba került, előbbi a közéletibe, utóbbi a mozaikba).Hogy a szocdem hátterű, erősen balra húzó és a magyar kormányoldallal lojális lap vajon miért tesz ennyire alá a levelében Tőkés Lászlót támogató Csoórinak, azt nem tudom, talán mert az oktondiak nem hallottak róla, hogy Orbán Viktor is Tőkést nyomja az érintett ügyben, amelyről a püspök úrnál kicsikével hitelesebb (és a lap szelleméhez közelebb álló) Markó Béla RMDSZ-elnök (a Csoóri-levél címzettje) például így nyilatkozott:

„Az a benyomásom, Orbán Viktort nem tájékoztatták kellőképpen, hogy mi a helyzet az európai parlamenti választásokkal Erdélyben, valószínűleg ezért ígért támogatást egy független jelöltnek” – mondta Markó Béla, és magyarázatként hozzáfűzte: a választásokon olyan magas szavazatszámot kell elérni, hogy egy magyar független jelölt nem juthat be az Európai Parlamentbe. Legfeljebb annyit érthet el – mondta -, hogy megfosztja az erdélyi magyarságot a brüsszeli képviselettől, ha emiatt az RMDSZ is a bejutáshoz szükséges küszöb alá kerül. (Klubrádió)

Már előre látom, hogyan fognak nyilatkozatban saját maguk ellen állást foglalni az UMDSZ-es szerkesztő urak, mint tették ezt akkor, amikor vezetőségi tagjaik lepaktáltak a Magyarok Világszövetségével (lásd: A kefélő szűz).

No, de vissza a költészethez.

Horváth Sándor barátomnak egyszer már meggyűlt a baja ugyanezzel az idézettel, akkor is pontosan ilyen hibásan citálta egy íráskájában, s én akkor is szóvá tettem, pl. itt: Kollektív emlékezet. Ezt a mostani remek összeállítást ugyan nem jegyzi saját nevével, de nyilvánvalóan más nem lenne képes épp ilyen rosszul emlékezni egyik kedvenc költője kedvenc versére.

A különbség jelentős:

A zöld Kárpáti Igaz Szóban: Eredetileg:
      És mégis,
Hogyha szülni már
Egy ringyó sem akad,
Hónam alatt
Költöm ki a fiókáimat.
      Mégis: hogyha szülni már egy
ringyó sem akad,
hónom alatt költöm ki a
fiacskáimat.

Ratkó József Tűz című verse nem öt-, hanem négysoros strófákból áll, az idézett részlet elején nincs És, nem hónam, hanem hónom, nem fiókáimat, hanem fiacskáimat... No meg: pontos ritmusképlet és kötött szótagszám (8 – 5 – 8 – 5)… Ratkó ugyanis igényes költő volt, legalábbis igényesebb, mint a lapot jegyző két kárpátaljai magyar költő: Horváth Sándor főszerkesztő-helyettes és Kőszeghy Elemér főszerkesztő.

Most már csak az a kérdés, hogy mit keresnek Csoóri hóna alatt.

Kollektív emlékezet

Idézni jó. Ha van mihez társítani az idézetet. Ha van saját gondolatunk, és nem a hiányba helyettesítjük be a klasszikusok bölcselmeit. Meg akkor is jó citálni, ha helye van a citátumnak, ha passzol, ha ül. Ha nem olyan, mintha fülénél fogva ráncigáltuk volna elő.

Idézni jó, de veszélyes. Az ember feje nem káptalan. Gyakran nem is az a baj, ha nem jut eszünkbe egy aforizma vagy verssor, hanem az, ha rosszul jut eszünkbe. Ha pontatlanul emlékezünk rá. Vagy ha nem tudjuk a szerzőjét. Vagy tudjuk, de azt is rosszul.

Bár különösebben nem vadászom rájuk, elég gyakran találok hibás utalásokat, citátumokat, eltévesztett szerzőket kicsi sajtónkban. Kapok is a fejemre, ha kipécézem őket. Világos: nem az a hibás, aki melléfogott, hanem aki észrevette.

Nemrégiben egyik újságírónk Gondolta a fenézett. Nemcsak hogy Adyval hozta összefüggésbe Arany helyett, hanem még azt is tudni vélte, hogy Az ős Kajánt ért kritika okán fakadt ki Endrénk. Pedig dehogy. Arany volt az, aki ezt soha nem mondta ugyan – de neki tulajdonítják egy hasonló lapszéli jegyzete okán. (A témának külön szakirodalma van.)

Egy másik zsurnalisztánk Jókai regényére hivatkozva Parázs a hó alatt címmel írt cikket. Emlék-kontamináció: egy kárpátaljai szerző régi novelláskötetnek volt a címe a Parázs a hóban, ehhez társult Jókai és a Szabadság a hó alatt. Ebből játékot is lehet fabrikálni: Édes Anna Karenina, Csendes Don Quijote.

Verset, pláne írásban, még inkább illik pontosan, betűhíven. Főleg ha költő az ember, pláne, ha egyik kedvencéről van szó. Meg ha kis tárcába illesztve idézi is, fejből:

          És mégis,
Hogyha szülni már
Egy ringyó sem akad,
Hónam alatt
Költöm ki a fiókáimat. 

Sajnos nem. Ratkó József Tűz című verse eredetileg, hajszálpontos ritmikával, így fest:

          Mégis: hogyha szülni már egy
ringyó sem akad,
hónom alatt költöm ki a
fiacskáimat. 

De nagyobb emberek is tévednek. Mikola István, a Fidesz miniszterelnökhelyettes-jelöltje kongresszusi beszédében József Attilának tulajdonította a Magyarnak lenni kollektív neurózis megállapítást, amely azonban nem költőnktől származik, hanem az Egy halott Budapesten című írásból, amellyel Arthur Koestler emlékezett – József Attilára. A sportcsarnok közönségének ez valószínűleg nem tűnt fel, s ezután már alighanem ők is így fogják idézni a kollektív rosszul emlékezés jegyében.

Öncélú, de közszórakoztató baszkuráció

No, akkor most talán illene elmondani, hogy miért fejezi be dicső pályafutását a Kárpáty Nyúz. Meg előhozakodni azzal, tavaly nyár óra hány cikk, hány hozzászólás, hány botrány, leleplezés. Hogy a keresőkben már ezer körüli találat. Hogy növekvő idézettségi index. Hogy két komoly intézetben naponta kinyomtatnak minket (de minek?).

És hogy azért valamiféle célt mégis. Hogy már hálistennek senkit sem taszajt mellbe egy-egy merészebb beszólás. Hogy a szelepen mégis kifújt a gőz. Hogy a távolban a fehér vitorla helyett néha felderengett egy icipici civil kurázsi.

És hogy talán minden anyázások ellenére az egyszerre mélyen tisztelt és ugyanolyan mélyen lenézett OLVASÓ kénytelen-kelletlen mégis elhitte, hogy nincsen hátsó szándék, nincs mögöttes érdek, nincs semmilyen támogató – kizárólag az öncélú, de közszórakoztató baszkuráció van. Ebből lehetett része mindenkinek, akiről úgy gondoltuk, hogy megérdemli.

És lehetne arról a megvalósult célról is, hogy valami folyatás mégis. Előbb a harmathalvány Benga, aztán a belehúzós Hungarica és a félresiklott Mogyi. Tán lesznek többen, tán lesznek – ők vagy mások – még jobbak is. Nagyképűen: az út kitaposva, el lehet indulni – és aztán szerteágazni. Jónak, erősnek, hitelesnek és szellemesnek lenni. Hogy a hivatalos kárpátaljaiság belesápadjon. Mert másként nem érdemes. Ezt akkor most akár jókívánság gyanánt is!

Aztán még lehetne azt is okosan és nagyképűen, hogy 168 órával a választások előtt önkéntes kampánycsendet fogadunk. Mert most már annyi pártköteles szar röpdös a levegőben, hogy nincs öröm az élvezeti hógolyózásban. Amúgy is itt a tavasz.

Végül lehetne azt, hogy másirányú elfoglaltságok. Hogy hosszabb külföldi utazás. Vendégtanári meghívás, ösztöndíj, száműzetés, gyógykezelés, elvonókúra. Vagy végre egy fizetős üzleti ajánlat. Netán nyugalomba vonulás. Agylágyulás. Avagy nemes egyszerűséggel csak annyit, hogy kibaszottul elegünk van ebből a tetves kárpátaljaiságból. Ami persze nem lehet igaz, mert akkor magunk is tetvesek kell legyünk. Pedig nem. (De akkor mitől viszket ennyire a fejünk?)

Szóval véglegesen vagy átmenetileg.

Alászolgálja.

(balfenéken el)

Túl hosszan készül Gajdos új múltja

gajdos-istvanNem tartozunk azok közé, akiknek hivatali kötelessége azzal kezdeni munkanapjukat, hogy számítógépükön elsőként parlamenti képviselőjük weboldalát jelenítik meg, sőt, azok közé sem, akik ezt olthatatlan spontán rajongásból önként teszik. Így aztán nem tudjuk pontosan, mióta fogadja Gajdos István honlapja a látogatókat ezzel a felirattal:

Веб-сторінка тимчасово не працює в зв’язку з перереконструкцією.

A web oldal felújítás miatt ideiglenesen nem elérhető.

– de annyi bizonyos, a szép magyaros mondattal jelzett felújítás nagyjából azóta tart, amióta a párthűségéről ismert politikus a szocdemek frakciójából átült a szocialistákéba. Ugyanakkor minimális leleményességgel a címoldalt megkerülve bárki beléphet a honlap belső oldalaira, elég begépelni mondjuk ezt:  http://www.gajdosistvan.uz.ua/hun/ [sem a link, sem maga az oldal nem él már – 2013], és máris olvashat újabb magyaros mondatokat, továbbá feltárul mindaz, ami ezek szerint hosszan tartó felújításra szorul.

„Mostantól kezdve minden másként volt – mondhatta Gajdos – zárjátok csak be a honlapot, legyen felújítás miatt ideiglenesen nem elérhető, amíg a szocdem múltam elfelejtődik.”

Hát igen, kicsit át kell írni az életrajzot, meg kell szűrni a sok szép nyilatkozatot és publikációt, hogy úgy fessen, mintha politikusunk már a narancssárga pelenkában is hithű szocialista lett volna, soha kommunista és soha szocdem. És hát, igen, nem árt néhány fotót eltávolítani, például az itt is láthatót (Gajdos Rizákkal).

gajdosrizak

Kíváncsian várjuk, mi lesz a felújítás eredménye, és vajon kicsivel gyorsabban történik-e, mint a beregszászi utcáké.

Elmarasztalták Friderikuszt az „ukránozás” miatt

friderikuszLássuk be: az utóbbi évek legjobb politikai hírműsora A szólás szabadsága. Évtizednyi pojácáskodás (na jó: showmenkedés) után Friderikusz Sándor újra magára talált és valahol ott folytatta érdemi munkáját, ahol Az én mozimmal abbahagyta. Meg kell azt is értenünk, hogy ha akkor, amikor a magyar televíziózás a merev és hivataloskodó népművelésből hirtelen szórakoztatóiparrá vált, nem hívta volna fel magára a figyelmet olyan műsorokkal, amelyek országos ismertséget szereztek számára, akkor, meglehet, ma újra a nyíregyházi körzeti stúdió adásában vezetne beszélgetéseket. Ám Fridi feltört a leghíresebbek és legtöbb nézőt vonzó személyiségek közé, betört a zárt szakmai elitbe és megtörte a kincstári televíziózás számtalan tabuját. Ezzel tornászta magát abba a magasságba, ahonnan már ő szabhatott feltételeket és olyan műsort találhatott ki magának, amilyent talán mindig is szeretett volna. És ha olykor fanyalgunk is egy-egy nyegleségén, modorosságán, el kell ismernünk: kitűnően csinálja. Határozott, de nem erőszakos, tisztázó szándékú, de nem akar semmit túlbeszélni vagy túlbeszéltetni. Kis odafigyeléssel mindig lehet tudni, mi az ő privát véleménye egy-egy dologról, pláne nyilatkozóról, de ezt soha nem verbalizálja, meghagyja a metakommunikáció szintjén, csak kis kaján mosolyán, megemelt hangszínén, vagy méginkább azokon a gesztusokon lehet tettenérni, amelyekkel tovasiklik egy-egy problémán, valami ilyesmit hagyva kimondatlanul: „Kérem, Ön is tudja, hogy nem mond igazat, mi is tudjuk, menjünk hát tovább”.

Tehát jó arányérzékkel vegyíti a picit pökhendi rámenősséget és szakmai bátorságot az udvariassággal és egy jó műsorvezetőtől elvárható toleranciával.Őszintén szólva nem is igazán értjük, miért sértődnek meg olykor mégis bizonyos érintett személyek, testületek, közösségek. Most például a magyarországi  ukránok, pontosabban az Ukrán Országos Önkormányzat emelt kifogás a július 17-i műsorában elhangzottakkal szemben, és az ORTT, olvassuk a mai hírekben, el is marasztalta A szólás szabadságát.

A londoni terrortámadással kapcsolatban kérdezte Friderikusz Lantos Istvántól, a Rendészeti Biztonsági Szolgálat terrorelhárító igazgatójától, hogy:– Nálunk is azért volt robbantás, nem is egy, a közelmúltban is, itt nálunk is vannak azért mondjuk kisebbségek, ukrán kisebbség, kínai kisebbség, ezeket pl. önök folyamatosan kontroll alatt tartják?Ezen felkapni a vizet? Vajon nem azt kellett volna erre válaszolnia a panasz elbírálóinak, hogy akinek nem inge, ne vegye magára?

Azt gondoljuk, hogy járna nekünk saját kémnő

Már megint nyomják Krahácsot. Vagyis megint mostohábbak vagyunk mi, kárpátaljaiak az erdélyieknél. A hírek szerint nekik most már van saját kémnőjük, aki nemcsak a minisztériumokban, hanem a Határon Túli Magyarok Hivatalában is felelős pozíciókat töltött be, ezen felül még bizalmi viszonyba került egyes vezető politikusokkal is. Más források arról is írtak, hogy a szép kémnő a megszerzett adatokat, például az összes magyarigazolvány-tulajdonos személyi adatait nemcsak Romániának, hanem Ukrajnának is kiszolgáltatta. Ez meg aztán végképp sérelmes, igazán elvárható lenne, hogy a mi adatainkat saját ügynökünk kezelje.

Követeljük: saját kémnőt Kárpátaljának!

Vállaljuk a jelentkezők adatainak összegyűjtését. Csak fényképes leveleket fogadunk el. Kalandorok nehogy kíméljenek!

—————
Frissítés: a Parlament is tárgyalni fogja az ügyet – román lapok véleménye

Azt olvastuk, hogy Dupka kapufát passzol

Az Ukrajnai Magyar Krónikai mai számában olvasottak alapján átpasszolná a szlovák oldalra a kisszelmenci fél székelykaput Dupka György, az UMDSZ alelnöke, a MÉKK elnöke. Csáky Pál szlovákiai miniszterelnök-helyettesnek írt nyílt levelében (nyelvhelyességről ne essék szó!) többek között ez áll:

A kisszelmenci oldalon az ukrán építők kidöntötték a 2003 októberében felállított REMÉNY KAPUI emlékmű ukrán oldalon lévő részét. Eltávolítását a helyszínen lévő földmunkák indokolták. Kisszelmenc lakosságának és szervezetünknek az az óhaja, hogy a REMÉNY KAPUJÁ-nak fél szárnyát a szlovák oldalon lenne kívánatos felállítani, immár egymással szemben, hogy jelképezzék a sokat szenvedett két falu egyesítését. Az ukrán határőrök és vámosok engedélyezték a fél kapuszárny átadását, azonban a szlovák határőrök hallani sem akarnak ilyesmiről. Kérjük Önt, hogy mielőbb segítse elő a székelykapuszárny átadásának engedélyeztetését. Ezt kéri a két település lakossága is.

Mindebből magunk nem tudunk más következtetést levonni, minthogy voltaképp egyik fél sem tart igényt a két kapufélfára. Pedig  kisebbségi körökben igencsak megszokott dolog egykapura jártszani.

Gyurcsány megemelte magát

A magyar kormányfő lemondta minden tegnapi és mai hivatalos programját, még a Szigetre sem tud kimenni, hogy népszerűsítse magát az épp őrá kíváncsi rockerek körében, mert fáj a háta és ágyban kell maradnia. Őszintén szólva mi már hónapokkal ezelőtt sejtettük, hogy valami baj van nála az egyenes gerinccel.

A Népszabadság információi szerint a kormányfő megemelte magát. Pedig az életszínvonalat akarta.

Etnikai alapon nem adható állampolgárság

A nemzetközi szakértők részvételével a hét végén konferenciát tartottak, amelyet azért hívott össze a magyar kormány, hogy megtudja, összeegyeztethető-e az EU-normákkal az állampolgárságnak olyan fajta megadása, amely nem jár a szomszédos országok érintettjeinek magyarországi letelepedésével, ugyanakkor bizonyos jogok gyakorlásában (szavazati jog, utazás a schengeni országokba) eltér az országban élő állampolgárok jogaitól. Mint az várható volt, a konferencia nemet mondott az efféle etnikai alapú külhoni állampolgárságra. A konkrétumokat a hírlapokban megjelent MTI-tudósítás alapján közüljük:

A konferenciát pénteken megnyitó Gyurcsány Ferenc miniszterelnök négy kérdés megválaszolására kérte fel a szakértőket. Az erre adott válaszokat Avarkeszi Dezső kormánymegbízott összegezte.

  1. Az európai és a magyar jog keretei között létezhet-e eltérő tartalmú, tehát többfajta állampolgárság, így például külhoni állampolgárság? – A válasz egyértelmű nem volt – közölte a kormánymegbízott.
  2. Kiadható-e a nem Magyarországon élő, de megkülönböztetett jogtartalmú (például külhoni) állampolgársággal rendelkezők számára olyan magyar útlevél, amellyel az Európai Unióban szabadon lehet utazni? – A válasz az első kérdésből következően ugyancsak nem – mondta.
  3. Lehetséges-e, hogy a Magyar Köztársaság személyi igazolványt bocsát ki a jelenlegi alkotmányban megfogalmazott magyar állampolgársággal nem rendelkezők, hanem más közjogi státusúak (például speciális állampolgárságúak) számára? – Igen lehetséges, de a szakértők nyomatékosan felhívták a figyelmünket, hogy időben kezdjünk megfelelő tárgyalásokat az érintett szomszédos országok kormányaival és az Európai Unióval.
  4. Az állampolgárságra, vagy ahhoz nagyon közeli jogintézményre vonatkozóan vannak-e olyan speciális megoldások a tagországokban, amelyek az uniós főszabálytól eltérnek, de a schengeni keretek között mégis működőképesek maradnak? – Erre nem kaptunk nem választ – fogalmazott Avarkeszi Dezső.

Ez azt jelenti, hogy egy darabig még a nemzeti vízumra is várnunk kell. Ezért a Karpaty News egyelőre azt javasolja Kárpátalja népének, Szilveszterre ne tervezzen magának Párizs környéki pezsgőpartit.

Ha pedig eddig nem tudtuk volna, mostanra az is kiderült, hogy az egész december ötödikei hisztéria nem volt több, mint vihar a biliben. Nagy kár, hogy kiborult.

Kárpáti Vipera Nyúz © 2016 Frontier Theme