Vipera: Karpaty News

Baszkuráció és sziszegő nyelvöltögetés Ungon-Bergen által oda-vissza - KEKECBLOG

Sajtó Zsemle

Így beszélünk mi

Share

Nem tudom eldönteni, hogy a kérdező vagy a válaszadó hangképzése és beszédmodora tetszik-e jobban nekem.
(A videó sajnos már nem érhető el…, törölve.  Két beregszászi nagymagyar, Pitkin mint riporter és Gajdos mint alany akcentusában gyönyörködhettünk)


Share

Szeg a fejBEN

Share

Sajnálom, lehet, hogy érdekes a cikk – a főszerkesztő maga ajánlotta  a Facebookon – de én nem olvasok el olyasmit, ami ilyen suta mondattal kezdődik:

fejemben

Ilyenkor persze gyakran akad valaki, aki rákérdez: ugyan mi a baj ezzel a mondattal. Hát… Ha valaki nem érzi-érti, hogy miért suta, nem is olyan könnyű elmagyarázni. Annyi világos, hogy az embernek nem a fejéBEN, hanem a fejéBE üt szeget valami. De más baj is van itt: ez a szólás ide nem illik. Szöget az ember fejébe az üt, ami kívülről éri: egy hallott kijelentés, egy látott kép, egy ellesett epizód. Tehát valami külső észlelés. Ha az ember belülről jön rá valamire, az inkább felötlik, felmerül, hirtelen eszébe jut.  Saját gondolatom nem üthet szeget a saját fejembe. Szerintem tehát a szólás használata itt szemléletileg téves.

Nekem a mondat második felétől is borsódzik a hátam,  a hős egyes száma szerintem rosszul vonatkozik itt az embercsoportokra,  de bajom van a háborúból ragjával és a mondatvégi szófordulattal is. Ez valami nagyon pongyola, igénytelen fogalmazás, ahogy jött, úgy puffant. Aki így kezd egy újságcikket, annak egy szeg valóban lyukat üthetett a fogalmazókészségén. Feltéve ha volt neki valaha ilyesmi a birtokában.


A jelen blogposz ezekkel a kulcszavas keresésekkel: szeg a fejben, szeget ütött a fejébe, szög a fejben, szöget ütött a fejbea Google keresőtalálatok első oldalán vagy ahhoz közel szerepel. – Szeget ütött a fejébe. Szöget az ember fejébe az üt, ami kívülről éri. Belső gondolat saját fejünkbe nem üt szeget. Szeg a fejben, szög a fejbe, szeg a fejbe


Fentebb link mutatott az idézett cikkre, de a Kárpáti Igaz Szó archívuma ma már elérhetetlen, viszont a cikk szövegét lementettem, íme:

Az égbolt magyar csillagai

Valamikor nagyon rég – középiskolás koromban – szeget ütött a fejemben egy gondolat: hogyan lehet az, hogy nekem a II. világháborúból a hőst a Panfilov-század vagy az ifjú gárda kell hogy jelentse.

Jó, jó, hogy mi, magyarok minden tekintetben pórul jártunk, de lehetséges-e, hogy nem voltak hőseink? E gondolatokhoz persze hozzájárult, hogy akkor már tudtam Erich Hartmannról, a német ászok ászáról (352 légi győzelem Bf 109-cel, minden idők legeredményesebb pilótája) vagy Günther Prienről, akit a tengeralattjárósok csak a „Scapa Flow Bikája” néven emlegettek. Fura, gondoltam, hiszen a németek is vesztettek, de érdekes módon a vesztesnek is voltak hőseik, akik nemcsak zseniálisan kezelték halálosztó gépeiket, hanem ugyanakkor megmaradtak embernek, becsületesnek.

Egyszer aztán kezembe került egy akkoriban szamiz­datként terjedő füzetecske, amit bizonyos Tobak „Cica” Tibor világháborús veterán pilóta jegyzett. Ebből megtudtam, igenis voltak hőseink. Ők voltak a Puma vadászrepülők, akik a kor „Top Gun”-jain, Bf 109. vadászrepülőkön harcolva védték a hazát. Az égbolt csillagai voltak. Közülük is kiragyogott fényével, tudásával és emberségével Szent­györ­gyi Dezső, minden idők legjobb magyar égi vadásza. Érthető tehát, hogy a minap igen megilletődötten kezdtem beszélgetésbe a légi ász fiával, ifjabb Szentgyörgyi Dezsővel, aki nem mellesleg maga is repült majd 3 évtizedet a mára „megboldogult” MALÉV-nál.

– Elsősorban el kell oszlatni azt a tévhitet – kezdte a ma már nyugalmazott repülőkapitány –, hogy a Horthy-korszakban a társadalom átjárhatatlan kasztokból állt, és csak az uram-bátyám rendszer adott lehetőséget az előmenetelre. A legjobb példa erre édesapám, aki igen szegény sorból küzdötte fel magát. Ha akkoriban nincs a Horthy István Alapítvány, ami a tehetséges fiatalok repülős képzését finanszírozta, soha nem repül, hiszen a repülőgép-üzemórák akkoriban is sokba kerültek.

– Hogyan kezdődött édesapja repülős pályafutása?

– 1938-ban elvégezte a pilótaiskolát, majd a Ludas Matyi ezred kötelékében részt vett Kárpátalja visszacsatolásában. Ekkor még csak a kétfedelű Fiat Cr-42 volt a gépe, de hamarosan megkezdődtek a Szovjetunió elleni hadműveletek, és apámat átképezték a rosszemlékű, szerencsétlen repülőtulajdonságokkal rendelkező Héja vadászgépre. Ekkor már a legendás Dongó század pilótája volt. A szó szoros értelmében vállvetve harcolt Horthy István kormányzó-helyettessel, mivel parancsnokuk egy párba osztotta őket.

– Édesapja nyilván közelebbről ismerte Horthy Istvánt. Miket mesélt róla?

– Jó pilótának és kiváló műszaki embernek tartotta. Elmondása szerint a kor­mányzóhelyettes rendkívüli kötelességtudattal látta el feladatait. Nagyon fegyelmezett ember volt, aki nem mellesleg kiváló nemzetközi kapcsolatokkal rendelkezett, és briliáns sportrepülő volt. Mint embert, mint katonát és mint Magyarország második közjogi méltóságát egyaránt sokra tartotta. Horthy István tragikus halála, amit a Héja rossz repülőtulajdonságai okoztak, apámat is megrázta, de háború volt. Újra fel kellett szállni, mert a harcok nem szüneteltek.

– Úgy tudom, az első légi győzelme igencsak kétesre sikeredett…

– Őrjáratból tért visszafelé, amikor egy német He-111 bombázó lövésze „ratának” (Polikarpov-1) azonosította a Héját, és tüzet nyitott. Apám visszalőtt, a bombázó kényszerleszállt, aztán jött a parancsnoki megrovás. Szerencsére felettese nem volt elvakult náci. Sokkal inkább gondolhatta, ha ez a Szent­györgyi le tudta lőni a He-111-et, a 7 géppuskával védett, komolyan páncélozott bombázót, akkor érdemes kibontakoztatni tehetségét. Átképzést kapott a legendás „messzer”-re, vagyis a Messerschmitt Bf 109-re.

– Egyik első valódi győzelméről sok legenda kering.

– Bizony. 1942 késő őszén már Bf 109-en repülve a német vonalak fölött leszedett egy orosz gépet. A pilóta ki tudott ugrani, de odalentről a nekivadult németek tüzet nyitottak az ejtőernyősre. Apám ekkor spirálfordulóba vitte a gépét és a földig kísérte, mintegy a gépével fedezte az ereszkedő oroszt. Kollégája túlélte a háborút, és ennek az epizódnak majd a hatvanas évek elején lett jelentősége.

– Addig viszont édesapja szorgalmasan gyűjtögette a légi győzelmeket.

– Igen, hiszen 1943–44 során 16 légi győzelmet aratott, de aztán Magyarország felett rettenetesen beborult az ég. A szövetségesek olasz légi bázisokról megkezdték Magyarország totális tönkrebombázását. Volt viszont egy ember, vitéz Heppes Aladár, aki napok alatt összeszedett egy elit csapatot, akik haláltmegvető bátorsággal és elképesztő szakértelemmel vették fel a harcot az emberanyagban gyakran 200-szoros, fegyverzetben 300-szoros fölényben lévő angol–amerikai erőkkel. Ők voltak a 101. vadászrepülő osztály, a legendás „Puma” vadászrepülők, akik a magyar hadtörténelem egyik legfényesebb lapját írták. A 70 „Puma” ’44–’45 során 288 szovjet vadászt és bombázót, 64 angol–amerikai bombázót és 47 szövetséges vadászgépet lőtt le.

– És az édesapja volt a „Pumák” ásza…

– Lehet, hogy túlzásnak tűnik, de az volt. 29 igazolt és 6 valószínűsíthető légi győzelmével minden idők legeredményesebb magyar vadászpilótája. Utoljára 1945. április 16-án szólaltak meg a „messzere” gépágyúi. Mindemellett sosem tört össze gépet pilótahibából, és volt egy nagyon ritka tulajdonsága. A repülősök úgy mondják, „nem fogta a golyó”, mivel 220 harci bevetése során egyszer sem lőtték le. Sosem kellett ejtőernyővel ugrania.

– Volt viszont egy érdekes esete a Balaton körzetében, amikor vértelen párbajt vívott egy angollal. Hogyan történt?

– ’44 nyarán Székesfehérvár közelében apám arra lett figyelmes, hogy egy angol gép repül a nyomában. Minden tudását bevetette, de a „messzer” inkább sebességéről és brutálisan erős fegyverzetéről volt híres, nem fordulékonyságáról. Az angol tapadt, mint a pióca, de nem lőtt. Apám ezt észlelve levette a gázt, maga mellé engedte az ellenséget és átintett, hogy mi van? Miért nem küldtél belém egy sorozatot? Az angol visszaintegetett, hogy hiába nyomja az elsütő billentyűket, nincs lőszere. Apám ekkor tisztelgett, majd intett az angolnak, hogy menj délre, mert én megyek északra. A jelenetnek sajnos tanúja is volt, és apám ellen eljárás indult „az ellenséggel való fraternizálás” jogcímén. Ő azzal védekezett, hogy nem hóhérnak, hanem katonának esküdött fel. Neki csak addig ellenség az ellenség, amíg vissza tud lőni. Parancsnokai felmentették. Később, polgári pilótaként első londoni útján ez az angol pilóta fogadta katonai tiszteletadással.

– A háború után hogyan alakult a sorsa?

– ’47-ben – az amerikai hadifogság után – jelentkezett az akkor alakult MA-SZOV-LET légitársaságnál (a MALÉV őse) pilótának. Önéletrajzát olvasva a párttitkár üvöltözni kezdett, hogy ezt a náci disznót fel kellene akasztani, nem munkát adni neki, hiszen hány jó szovjet elvtárssal végzett. Az ordibálást szerencsére meghallotta a cég orosz társ-vezérigazgatója, aki az adatokat átnézve azonnal alkalmazta apámat, mert neki pilóta kellett és nem pártmunkás. Nem is lett volna semmi baj, ha nem jön a Rákosi-éra, amikor az ÁVH apámat is megvádolta egy kémkedési üggyel. A vád abszurditására jellemző, hogy azt kellett volna aláírnia, egy olyan angol hírszerzőnek továbbított adatokat, aki mellesleg 1938 óta halott volt. Apám tagadott, de amikor a szomszéd kihallgató-szobából meghallotta anyám sírását, mindent aláírt. 1951-ben 16 évre ítélték. 1956-ban a Nagy Imre-kormány idején szabadult. A 90 kilós makkegészséges, kiváló fizikumú férfi 45 kilóra lefogyott emberroncsként tért haza. De hamar összeszedte magát, és a forradalom után ismét repült, immár a MALÉV kötelékében. Ekkor történt, hogy az Il-18-as átképzése során a Szovjetunióban ismét találkozott azzal a pilótával, akit 43-ban nem engedett a német egységeknek cafatokra lőni.

– Hogyan történt?

– Apámnak a szimulátoros Il-18 kiképzés során majdnem megoldhatatlan feladatot adott az oktatója. Kettős motorleállás mellett erős oldalszélben kellett kény­szer­leszállnia. A dolog nehézségét illusztrálja, hogy élesben addig ezt a feladatot két orosz pilóta tudta csak megoldani, és mindketten megkapták a Szovjetunió Hőse kitüntetést. Apám gyöngyöző homlokkal, de végrehajtotta a feladatot, amire a kiképzőstáb persze összeröffent, hogy ki ez a „vengr”. Szó szót követett, apám mesélt a múltjáról, amikor pedig szóba került a Nagy Háború, az egyik vezető-instruktor elordította magát: „Deziderij, hát Te voltál az, aki nem engedted, hogy azok a szemét fasiszták szitává lőjenek az ejtőernyőmön lógva!!!” Szóval, kicsi a világ, és még kisebb a repülősök világa. A két egykori ellenfél akkor bizony minden ellenérzést belefojtott egy nagy adag vodkába.

– Mesélne az utolsó repüléséről?

– 1971. augusztus 28-án Koppenhágába kellett repülnie. Néhány napja maradt a nyugdíjig, és mint a MALÉV nyugalmazott főpilótája, már csak a családjának kellett volna szentelnie életét. A sors azonban másképp rendelkezett. Koppenhága felett kis kiterjedésű, de roppant erős szélörvény csapott le a gépére, az időjárási adatokat pedig hibásan közölte a koppenhágai torony. Apám ennek ellenére jó döntéseket hozott, és túl is éli, ha van még 100 méter magassági előnye és némi plusz sebessége. Sajnos, nem volt. 12 230 repült óra után lezuhant. Hamvai ma a Kerepesi temetőben nyugszanak.

– De azért a vére nem vált vízzé.

– Nem bizony! Én 28 évig repültem a MALÉV-nál, a fiam meg végképp a nagyapjára ütött. Gyerekkora óta a repülés a mindene, és ez néha fura szituációkhoz vezetett. 1990-ben, amikor a legifjabb Szentgyörgyi Dezső még csak 11 éves volt, elvittem Varsóba, ahol az utolsókat rúgó Varsói Szerződés és a NATO fejesei tartottak reprezentációs találkozót a békülés jegyében. A repülőtérre nyugatról leszállt egy amerikai F-16 „Fighting Falcon”, keletről egy szovjet MiG-29 „Fulcrum”. A két gép a kifutón szembeállt, a tábornok urak és elvtársak meg ott a gépek között kezdtek kötetlen beszélgetésbe. Mint mondtam, én „becsempésztem” a fiamat, mert Tom Cruise meg a Top Gun után mindenáron látni akart egy valódi F-16-ost. Épp kiszállt a jenki pilóta a kabinból, amikor odalép hozzá az én drága csemetém, és az amerikai felségjelre mutatva megjegyzi: „Tetszik tudni, az én nagypapám 6 ilyen jelű gépet lőtt le, mint amilyenen a bácsi repül.” Meghűlt a vér mindenkiben, hiszen ez a szegény amcsi idejön békülni, és valami vásott kölök rögtön az orra alá dörzsöli, hogy az ő nagyapja úgy vadászott az amerikai gépekre, mint fecske a légyre! Szerencsére a pilóta jól tolerálta a furcsa köszöntőt, és csak annyit válaszolt: „Akkor te nyilván nagyon büszke lehetsz a nagyapádra”. Jól sült el a dolog, de biztos ami biztos alapon azért a vörös csillagos MiG-29-hez nem engedték közel a drága fiamat. Később aztán ő is megszerezte a pilóta-jogosítványát, és ma is repül. Jelenleg a WizAir kuvaiti járatának Jumbó Jet-jét (Boeing 747, Repülő Elefánt) vezeti. Egyike annak a három magyar pilótának, akik jogosítvánnyal rendelkeznek erre a legendás óriásgépre. És lehet, hogy most, amikor beszélgetünk, vagy amikor az olvasók ezeket a sorokat böngészik, épp ismét van egy Szentgyörgyi a levegőben. Szóval a vér tényleg nem vált vízzé.

Matúz István

 


Share

Matuzsálem – mint nő?

Share

A matuzsálem jelenthet-e nőt?

Egyik egyetemi tanárunk a pasas szóról jól tudta, hogy csak férfit jelenthet, de a vicc kedvéért néha nőkről beszélve is használta, igaz, ilyenkor ebben a formában: pasasnő. Sikerült is mindig derültséget keltenie.

Ennél is viccesebb a Kárpáti Igaz Szó legújabb baklövése: egy százéves asszonyt tituláltak matuzsálemnek, holott ez a kifejezés (mivel eredetileg bibliai ősatyát jelent) kizárólag férfira illik, nő legfeljebb matuzsálem korú lehet. Legközelebb bizonyára a 100 éves Lajos bácsiról tudjuk meg, hogy ő egy matróna.

matuzsalem

A cikk linkjét közléskor megadtam, de már nem érhető el eredeti helyén. Szövege ez volt:

A nagygejőci matuzsálem

A nagygejőci Kára Jolán kivételesen szerencsés. Nem mindenkinek adatik meg ugyanis, hogy egyidejűleg élvezze a lánya, az unokája, a dédunokái, sőt az ükunokája társaságát. Méghozzá nap mint nap, mivel a népes család – heten, összesen öt generáció – egy portán él. Egyetértésben, szeretetben. Nem mindennapi szerencsében van része a családtagoknak is, hiszen Jolán néni igencsak híres a környéken, idén töltötte be századik életévét. Megható, ahogyan gondoskodnak róla. Mozdulataikon érződik a féltés, a megbecsülés, a szeretet.

– Április 18-án léptem át a százat. Milyen érzés? Jó. Soha nem idegeskedtem. Csak csendesen, rendesen tettem a dolgomat. Most már nem sok hasznomat veszik, mióta megműtötték a lábamat, fájdogál, nem nagyon tudok járni. De azért az ülőmunkákba még besegítek, lemorom a tengerit, kifejtem a paszulyt, megkötözöm a piacra szánt zöldséget – meséli a szikár, csontos testalkatú asszony.

Mikor arra kérjük, idézze fel, mely években volt a legnehezebb az élet, elszomorodik a szeme.

– Amikor elvitték az uramat a háborúba… 1943-ban a magyarok sorozták be. Aztán nyom nélkül eltűnt…

– Bizony, míg más családok kaptak értesítést, hogy szerettük odaveszett vagy megsebesült a harctéren, volt aki fényképet is küldött magáról, az én édesapámról semmi hír nem jött – veszi át a szót Gizella, Jolán néni lánya, aki szintén sok nyarat megélt már, hetvenhat éves.

– Egyszer az egyik levelében azt írta, Romániában van fogságban, de soha nem tudtuk meg, valójában hová került, mi lett vele, vagy hol van eltemetve – kesereg Jolika néni. – Csak addig írt Lajos, míg magyarok alatt voltunk, mikor bejöttek az oroszok, többé levelet sem kaptam tőle. Pedig sokáig, évtizedekig vártam, reménykedtem… Utoljára azt írta, hogy nagyon vigyázzak a gyerekekre. Biztos volt benne, hogy hazajön, azt kérte, csak addig bírjam ki.

Jolán néni fiatal korában nagyon szeretett táncolni, mulatni. Lajossal is egy táncmulatságon ismerkedtek meg. Ő is nagygejőci volt. 1935-ben esküdtek, 1937-ben megszületett Gizella lányuk, 1939-ben meg Bálint fiúk, aki sajnos már nincs az élők sorában. Az a nyolc év volt a legszebb, amit együtt tölthettek, mondja. Nehéz idők következtek, miután magára maradt a két gyerekkel. Semmi segítsége nem akadt. A kolhoz megalakulásáig a földet művelte, férfi módra gazdálkodott, hogy előteremtse a mindennapi betevőt.

– Aztán a kolhozban dolgoztam. Fejtem a teheneket, neveltem az ökröket, a disznókat, később a kertészetben tettem-vettem. Harminc kopeket kaptam egy napra, gondolhatják. Onnan is mentem nyugdíjba. Tizenkét rubel nyugdíjat kaptam. Aztán lett ötven, majd jóval később száz. Bizony az én gyerekeim a másokénál korábban ismerkedtek meg a fizikai munkával, muszáj volt, hogy megéljünk valahogy – idézi fel a matuzsálem.

– Három unokám, hét dédunokám és egy ükonokám van – sorolja büszkén, gondolkodás nélkül az egyévszázados néni. – A legifjabb kis kedvenc Hanna, az ükunokám, féléves, tavaly december 31-én született – húzódik mosolyra a szája. – Ha el kell ringatni, odatolják nekem a gyerekkocsit, én meg elaltatom. Néha a kezembe is adják, nagy boldogság ez nekem… Meg amikor együtt az egész család, nagy ünnepeken.

Azt mondják, az áprilisi születésű Kosoknak elég nehéz a természetük. Jolika néni is ehhez a kategóriához tartozik?

– Nem mondanám – válaszol édesanyja helyett Gizella. – Lehet, hogy ő nem tipikus Kos. Igaz, keménynek, kitartónak kellett lennie, mert az élet nem kényeztette el. De ugyanakkor mindig jólelkű, segítőkész volt, minden tapasztalatát igyekezett megosztani velünk szép szóval, türelemmel.

Megkerülhetetlen a kérdés, mi a hosszú élet titka?

– Azt jó volna tudni, de nálunk ez családi sajátosság. Édesapám 97 éves korában halt meg, a testvérem, aki még megmaradt, szintén 91 éves. Egyébként hatan voltunk testvérek, három fiú és három lány. Soha nem betegeskedtem. Mind a mai napig nem szedek semmilyen gyógyszert. A fejfájást csak hírből ismerem. Sorba, mindent megeszek, nem vagyok válogatós vagy kívánós. Csak a hallásom nem a régi már.

Két éve történt vele egy kis baleset, eltört az egyik lába. A kórházban meg akarták műteni, de amikor megtudták, hány éves, erre mégsem került sor, gipszet tettek rá. Azóta nem tud járni. Nyáron az udvaron, télen kedvenc fotelében üldögél. Szívesen olvas, méghozzá szemüveg nélkül. Amikor a postás meghozza lapunkat, elsőként nézi át a friss híreket. A másvilág, az elmúlás nem riasztja. A református vallásban nevelkedett asszony minden nap imádkozik. Azt mondja, ha menni kell, ő készen áll.

Magyar Tímea


Ez a blogboszt a matuzsálem nő keresőkifejezéssel az első 10 Google-találat között szerepel.


Share

A gyerekek gyerekkora

Share

facsemeteA szokottnál is jobban feltupírozódnak a pikkelyei a Kárpáti Viperának, ha meghatónak szánt szövegben siklik nyelvi bornírtságra. A Kápátalja.ma cikkének a szerzője egy jótékonysági akcióról számol be. Az iskolások ezúttal nem édességet és ruhát hoztak ajándékba, hanem fát ültettek „a rászorulóknak”, akik eszerint almafákra is igencsak rá lehettek szorulva.  A intézmény lakóinak a bemutatása kis szociológiai (és nyelvi) remeklés:

idosek

A hajléktalan vagy idősek alternatíváján azonban most ne akadjunk fenn, sem azon, hogy a nagy család vajon hogyan beszélget egymással, sokkal inkább örvendezzünk azon, hogy a külön házakban lakás nem akadálya a beszélgetésnek, sem az önálló élet a baráti kapcsolatnak.

Ilyen cikkből nem maradhat ki a tanulság sem:

gyerekkorban


Share

Himnuszunk dédanyja

Share

avagy megvillan az elásott kutya

Kőszeghy Elemérnek, mint leggyakrabban, most is igaza van.  (Akkor is, ha dohogása kicsit túlgerjesztettnek tűnik.) A cikk ugyan szerkesztőségi véleményt tükröz, ezért írójának neve nem szerepel alatta, ám a szerző kilétét illetően mégis nagyobb összegben mernék fogadni Elemérre, szerepel ugyanis az írásban a lapot főszerkesztőként is jegyző publicista kedvenc szófordulata, nevezetesen az, hogy „kisördögöt ébresztő”. Ezt a magyar nyelvterületen más nem használja, legalábbis a Google csak hozzá vezető találatokat jelez (ezek egyike éppen a Vipera korábbi kisördögös észrevétele). A Kőszeghy-féle hoax legomenon eredete nyilván két különböző frazeológiai egység: „az ördög nem alszik” és „belebújt a kisördög”. Minden bizonnyal ezekből kontaminálódott barátunk pennáján ez a szótekerészeti nyelvfekvenc.

kisordog

Utánanéztem a hivatkozott cikknek. Nos, abban ördögből sem nagy, sem kicsi nem szerepel. A nyelvújításkori (mára inkább pejoratív értelmű) foglalkozásnéven említette újdondász (azaz újságíró) írása is leginkább műdohogásnak tűnik, a szerző a lapot tulajdonoló szervezet kincstári kifogásait fogalmazza meg, de ördögöt nem fest a falra és nem is ébresztget – ezt a sajátos cselekedetet csupán Kőszeghy tulajdonítja neki. Tesz azonban mást is. Szólások iránti vonzalma nem korlátozódik a kisördögre, az „itt van a kutya elásva” képzavaros parafrázisát is előállítja:

kutya

Csudálatos dolog, ha valaki elásott kutyát tud villantani. Ezután nincs is más teendő, mint szép zárómondatot illeszteni a  cikk végére, nem sokat törődve azzal, hogy a magyar nyelv szórendi szabadsága tréfát űzhet azzal, aki meggondolatlanul él vele.

himnusz-dedanyja
forrás < a Kárpáti Igaz Szó online archívuma megszűnt. A cikk szövege ez volt.

Ami már tényleg határtalan…

A pofátlanság és az önhittség határtalan.

Bizonyíték erre a Kárpátalja című hetilap tegnapi számában megjelent Huszt: emléktábla-avatás kérdőjelekkel című iromány.

Az abszolút szláv – ruszin, ukrán, orosz – többségű Huszt város önkormányzata gondolt egy enyhén szólva is kritikán alulit, állítja a lap, és a Fehér Nárciszok Nemzetközi Folklórfesztivál keretén belül emléktábla-avatással tisztelgett Kölcsey Ferenc nagysága előtt. Az emléktáblán a költő Huszt című epigrammája olvasható magyar és ukrán nyelven.

Csak fokozta e cselekedet megkérdőjelezhetőségét, olvasható ki az eszmefuttatásból, hogy ezen az avatóünnepségen részt vett Huszt magyarországi testvérvárosának, Nyírbátornak MSZP-s (!) polgármestere, Balla Jánosné, sőt, Veres János, ugyancsak MSZP-s országgyűlési képviselő, a Gyurcsány-kormány egykori minisztere (!) is.

A teljes és feketekeretes képhez az is hozzátartozik, hogy az emléktábla anyagi fedezetét Valerij Luncsenko biztosította. Az ukrán parlament batykivscsinás (!) képviselője, jegyzi meg gyanakodva az ominózus cikk szerzője, arcpirítóan jól beszél magyarul, lévén, hogy felsőfokú diplomáját történetesen Nyíregyházán szerezte és édesanyja huszti magyar.

Egyéb dolgok is kisördögöt ébresztőek, állítja az újdondász. Például az, hogy az avatóünnepséghez képes volt asszisztálni Bacskai József, Magyarország ungvári külképviseletének főkonzulja, Józan Lajos helyi református lelkipásztor és Szulincsák Sándor ugyancsak helyi római katolikus plébános. Ráadásul odamerészkedett néhány huszti magyar értelmiségi és „egy véletlenül arra járó magyar turistacsoport”.

Mindez azonban csak csúcsa a probléma jéghegyének, derül ki a kiemelt helyen közölt eszmefuttatás közepe tájt. Önmagában elképesztő, hogy erre a rendezvényre a szervezők nem hívták meg   ifj. Sari Józsefet, a KMKSZ Felső-Tisza-vidéki Középszintű Szervezetének elnökét! Ennél csak az gyalázatosabb, villantja meg az elásott kutyát a dörgedelem, hogy ezzel az emléktáblával „leelőztek” egy, a várrom kör­nyékére tervezett KMKSZ-es Kölcsey-emléktáblát!

És a városvezetés már/még itt sem tudott leállni aknamunkájában. Van bőr a képén kijelenteni azt, a most felavatott emléktábla nem lesz akadálya annak, hogy a KMKSZ is felavassa később a sajátját. Mi több, Volodimir Kascsuk polgármester hajlandó megígérni azt is, mindent elkövet, hogy ez megtörténjen.

Csak megismételni tudjuk: egyes politikai erők pofátlanságának és önhittségének tényleg nincs határa. Tollbamondásával mindezt sikeresen bizonyítja a Kárpátalja című hetilap fentebbi történeten háborogó-hőbörgő munkatársa.

Mi a magunk részéről csak örömünket és hálánkat tudjuk kifejezni, és gratulálunk. Mármint: az ötlethez, a kivitelezéshez és az ünnepélyes megemlékezéshez. Himnuszunk dédanyja révén huszti származású költőjének nevében is!


Egy másik képtelen hoax legomenon ugyanebből a lapból: Hétágra folyik


Share

És egyéb obszcén szavak

Share

Félreértés ne essék: az természetesen felháborító és tűrhetetlen, ha bárkit inzultus ér nemzetisége miatt (mint ez Ungváron a minap megtörtént). Ám egy hivatalos nyilatkozatban, amelyet több illusztris szervezet is aláírt, illene pontosan fogalmazni. Legalább a doktoranduszok és aspiránsok tudhatnák, mit jelent az obszcén szó, bassza meg!

obszcen


Share

Papjancsi és a vak ló a KISZóban

Share

Tudjátok, Pap Jancsinak (vagy gyakran egybeírva: Papjancsinak) azt a balfaszt hívjuk, aki rosszul meséli el a viccet, mert nem érti a poén lényegét, illetve ha érti, akkor meg elügyetlenkedi. Ha elmondásait nem is, őt magát joggal tarthatjuk szórakoztatónak: viccei helyett a viccet rosszul mondó Papjancsi válik humorforrássá. Így aztán balfék barátunk maga is élcek, adomák, anekdóták szereplője lett, se szeri, se száma a Papjancsi-vicceknek.  Ha valaki még nem találkozott ezekkel, ajánlom a Google-keresést. Az első találatok közt például ez adódik:

Pap Jancsi sétál a barátjával az utcán, aki egyszer csak odafordul hozzá:
– Te, fogadjunk, hogy bemegyek ide ebbe a boltba, és annak a pultoskislánynak azt mondom hangosan, hogy “lófasz”!
– Annak a kis szőkének?
– Jó hangosan. Áll a fogadás?
Pap Jancsi szereti a fogadást is, a heccet is, hát fogadnak. Bemennek az üzletbe, odaállnak a pult elé, barátja megkérdi a pultos kisasszonyt:
– Meg tudná mondani kérem, kugLÓF AZ vagy kalács?
Pap Jancsinak nagyon tetszik a tréfa, gondolja, megvicceli egy másik barátját. Fogad vele is, bemennek a boltba, Pap Jancsi fennhangon megkérdi:
– Tessék mondani, kalács az vagy mi a lófasz?

Nos, Papjancsi a szokásosnál is mulatságosabb figurává akkor válhat, ha még nagy feneket, különös jelentőséget is kerít az előadott viccnek. Ha pedig mindezt egy magát országosnak nevező közéleti lap hasábjain teszi, az végül is már elég jó poén.

A konkrét esetre térve. Nyilván sokan ismerik azt a klasszikusnak számító viccet, amelyben

 A cigány lovát árulja a vásárban. Jön a vevő, kérdezi a kupecet: aztán egészséges-e a ló. Persze, hogy az! Megegyeznek, a vevő fizet, a cigány elteszi a pénzt. Mikor elkötik a lovat, az teljes erőből nekiugrik a kőfalnak. „Te cigány, ez a ló vak!” – „Dehogy vak! Bátor!”

Jó vicc, szellemes. (És kéretik a dolgot nem félreérteni: miközben mélységesen elítélem a rasszizmust és az antiszemitizmust, aközben nem gondolom azt, hogy cigány- és zsidó-vicceket mondani tilos lenne. Igaz, hogy az elfogadhatatlan nézetek mostani terjedése miatt az ilyen viccek mesélésének az utóbbi időben más lett az akusztikája, némi óvatosság nem árt tehát, de azért mégis leginkább az alapján kell megítélni egy helyzetet, hogy mi a szövegkörnyezet, milyen a szituáció, ki a viccmesélő. Nyilván másként hat és másként értelmezendő ugyanaz a poén egy náci nagygyűlésen vagy bőrfejűek kocsmai társaságában, és másként akkor, ha például maga egy cigány vagy zsidó mondja a saját társaságában. Semlegesebb helyzetben is általában megítélhető, van-e a viccnek megalázó, megszégyenítő, lenéző, kirekesztő felhangja, azaz van-e mögötte faji-etnikai előítélet, avagy a mesélő a viccben egyfelől valóban a humort látja, másfelől éppen az adott népcsoporthoz tartozók sajátos gondolkodásának az érdekességére vagy akár az értékeire vonatkoztat. Lényeges a mondó és a befogadók közötti viszony, a szituáció által sugallt hozzáállás. Amikor például Fábry a köztévében cigányozik-buzizik és közönsége ovációval reagál – az nyilvánvalóan egy gusztustalan, a jó ízlést és emberek méltóságét sértő helyzet. Ha ő mondaná el a fenti viccet a maga – egyre primitívebbnek látszó – rajongótáborának, az nem jelentene mást, mint hogy: a cigányok mindig becsapják az embert. De lehet úgy is mondani, hogy ezt jelentse: a cigányok mindig feltalálják magukat.  – És akkor még annyit: ugyanezt tartom magáról a cigány kifejezésről is. Nem gondolom, hogy kínos kerülése indokolt a személyes megszólalásokban: a szó sokkal természetesebben hat beszédünkben, mint a roma. És mivel az adott etnikum tagjai maguk is ezt használják magukra nézve, így szerintem a puszta kimondásában nincs semmi pejoráció. Negatív felhangokat csak a helyzet, a beszélő személye, az aktuális szövegkörnyezet adhat hozzá.)

A hosszú kitérő után vissza az alaphelyzethez. Viccet megmagyarázni roppant hálátlan dolog, nincs is szükség rá, mert valószínűleg mindenki számára nyilvánvaló, hogy a ló vakságát bátorságnak láttató kupec kis történetének a humorforrása éppen az, hogy mit minek mond: itt kérem a fogyatékból kovácsoltak erényt.

El tudjátok képzelni ezt a poént épp fordítva?  – Ugye nem!

Pedig Papjancsi így mondta el. Mi több, leírta és igen komoly közéleti mondandójához szánta példázatul. Nézzük csak (és tessék a nevekre is figyelni):

Dani, a lókupec megveszi Mózsinak a lovát. Egymás tenyerébe csapnak, Dani kifizeti a ló árát. Kikötik a lovat a szekérből, hadd futkározzon. Erre a ló 120-szal nekiszalad a ház falának, s összerogy.
Megszólal Ignác: – Látod, Kálmán, milyen bátor a Mózsi lova!
Erre az: – Hülye vagy te, Ignác, nem bátor az, hanem vak!
(forrás: KISZó < link törölve, a lap archívuma megszűnt)

Nos, így mond Papjancsi viccet a Kárpáti Igaz Szóban. Hogy ebben a teljesen humortalan, lapos verzióban a kétszemélyes abszurdból hogyan lett négy szereplő (Dani, Mózsi, Kálmán, Ignác), azt nem sikerült megfejtenem. Az pedig végképp összezavart, hogy a vak lovat megidéző sorok után a következő mondat így indul: A vak is látja, hogy…

Ezek után nem tudtam eldönteni, az ukrán nyelvtörvény kárpátaljai alkalmazása körül kialakult helyzetet értékelő szerzőt bátornak vagy (a lényeget látó?) vaknak gondoljam-e. Vagy csak simán lónak.


Share

Nevelt fia zületett

Share

Tudatában vagyok annak, hogy apám egészen különleges ember volt. Ma ennek újabb bizonyítékával szolgált a kárpáti média. Apám születésének 85. évfordulóján a Kárpátalja.ma hírportál kiderítette róla, hogy anyámmal kötött házasságából már tíz évvel korábban nevelt fia zületett. Hogy mit szól majd ehhez a bátyám…?

blf

Forrás – 2016: a link már nem működik, törölve


Share

A kisördög sem alszik

Share

“Csütörtöki lapszámunkban olvasom” – írja a szombati lapszámban az adott lap főszerkesztője. Azért az szép, hogy olvassa saját lapját és reflektál is az olvasmányra, amely reá láthatóan az újdonság erejével hatott.

Mondat kicsit lejjebb: “Nem kevésbé kisördögöt ébresztő egy másik felmérés.”

És ő a lap legjobb nyelvérzékű újságírója. Tessék elképzelni a többit.

– forrás ( < link törölve, a Kárpáti Igaz Szó archívuma megszűnt)


Share
Kárpáti Vipera Nyúz © 2016 Frontier Theme