Kárpáti Vipera Nyúz

Baszkuráció és sziszegő nyelvöltögetés Ungon-Bergen által oda-vissza - KEKECBLOG

tévedés

Kárpátalján Esterházy él!

De nevét továbbra sem írják helyesen!

Annak a kárpátaljai intézménynek a honlapján, ahol ez a szöveg szerepel, mindig rábukkanni más érdekességekre is. Nem csoda, elnöke történész doktor, igazgatója számtalan könyv szerzője, költő és szintén doktor (ekként szerepelnek a lapszus alatti szövegben is), mellettük az eseménykrónikát újságíró és még egy költő jegyzi. Valamennyien az „Írástudókat adó táj” jelesei.

A hír Esterházy Péter haláláról láthatóan nem jutott el hozzájuk és nevének helyes leírására sem adnak sokat.

Forrás << katt, és keresd a  VENDÉGSÉGBEN rovatcím alatt az oldal alsó harmadában. Nem is volt olyan régen, amikor a Kárpáti Igaz Szóban írták a legnagyobb magyar kortárs prózaíró nevét helytelenül, de akkor ez legalább nem volt kegyeletsértés.

Papjancsi és a vak ló a KISZóban

Tudjátok, Pap Jancsinak (vagy gyakran egybeírva: Papjancsinak) azt a balfaszt hívjuk, aki rosszul meséli el a viccet, mert nem érti a poén lényegét, illetve ha érti, akkor meg elügyetlenkedi. Ha elmondásait nem is, őt magát joggal tarthatjuk szórakoztatónak: viccei helyett a viccet rosszul mondó Papjancsi válik humorforrássá. Így aztán balfék barátunk maga is élcek, adomák, anekdóták szereplője lett, se szeri, se száma a Papjancsi-vicceknek.  Ha valaki még nem találkozott ezekkel, ajánlom a Google-keresést. Az első találatok közt például ez adódik:

Pap Jancsi sétál a barátjával az utcán, aki egyszer csak odafordul hozzá:
– Te, fogadjunk, hogy bemegyek ide ebbe a boltba, és annak a pultoskislánynak azt mondom hangosan, hogy “lófasz”!
– Annak a kis szőkének?
– Jó hangosan. Áll a fogadás?
Pap Jancsi szereti a fogadást is, a heccet is, hát fogadnak. Bemennek az üzletbe, odaállnak a pult elé, barátja megkérdi a pultos kisasszonyt:
– Meg tudná mondani kérem, kugLÓF AZ vagy kalács?
Pap Jancsinak nagyon tetszik a tréfa, gondolja, megvicceli egy másik barátját. Fogad vele is, bemennek a boltba, Pap Jancsi fennhangon megkérdi:
– Tessék mondani, kalács az vagy mi a lófasz?

Nos, Papjancsi a szokásosnál is mulatságosabb figurává akkor válhat, ha még nagy feneket, különös jelentőséget is kerít az előadott viccnek. Ha pedig mindezt egy magát országosnak nevező közéleti lap hasábjain teszi, az végül is már elég jó poén.

A konkrét esetre térve. Nyilván sokan ismerik azt a klasszikusnak számító viccet, amelyben

 A cigány lovát árulja a vásárban. Jön a vevő, kérdezi a kupecet: aztán egészséges-e a ló. Persze, hogy az! Megegyeznek, a vevő fizet, a cigány elteszi a pénzt. Mikor elkötik a lovat, az teljes erőből nekiugrik a kőfalnak. „Te cigány, ez a ló vak!” – „Dehogy vak! Bátor!”

Jó vicc, szellemes. (És kéretik a dolgot nem félreérteni: miközben mélységesen elítélem a rasszizmust és az antiszemitizmust, aközben nem gondolom azt, hogy cigány- és zsidó-vicceket mondani tilos lenne. Igaz, hogy az elfogadhatatlan nézetek mostani terjedése miatt az ilyen viccek mesélésének az utóbbi időben más lett az akusztikája, némi óvatosság nem árt tehát, de azért mégis leginkább az alapján kell megítélni egy helyzetet, hogy mi a szövegkörnyezet, milyen a szituáció, ki a viccmesélő. Nyilván másként hat és másként értelmezendő ugyanaz a poén egy náci nagygyűlésen vagy bőrfejűek kocsmai társaságában, és másként akkor, ha például maga egy cigány vagy zsidó mondja a saját társaságában. Semlegesebb helyzetben is általában megítélhető, van-e a viccnek megalázó, megszégyenítő, lenéző, kirekesztő felhangja, azaz van-e mögötte faji-etnikai előítélet, avagy a mesélő a viccben egyfelől valóban a humort látja, másfelől éppen az adott népcsoporthoz tartozók sajátos gondolkodásának az érdekességére vagy akár az értékeire vonatkoztat. Lényeges a mondó és a befogadók közötti viszony, a szituáció által sugallt hozzáállás. Amikor például Fábry a köztévében cigányozik-buzizik és közönsége ovációval reagál – az nyilvánvalóan egy gusztustalan, a jó ízlést és emberek méltóságét sértő helyzet. Ha ő mondaná el a fenti viccet a maga – egyre primitívebbnek látszó – rajongótáborának, az nem jelentene mást, mint hogy: a cigányok mindig becsapják az embert. De lehet úgy is mondani, hogy ezt jelentse: a cigányok mindig feltalálják magukat.  – És akkor még annyit: ugyanezt tartom magáról a cigány kifejezésről is. Nem gondolom, hogy kínos kerülése indokolt a személyes megszólalásokban: a szó sokkal természetesebben hat beszédünkben, mint a roma. És mivel az adott etnikum tagjai maguk is ezt használják magukra nézve, így szerintem a puszta kimondásában nincs semmi pejoráció. Negatív felhangokat csak a helyzet, a beszélő személye, az aktuális szövegkörnyezet adhat hozzá.)

A hosszú kitérő után vissza az alaphelyzethez. Viccet megmagyarázni roppant hálátlan dolog, nincs is szükség rá, mert valószínűleg mindenki számára nyilvánvaló, hogy a ló vakságát bátorságnak láttató kupec kis történetének a humorforrása éppen az, hogy mit minek mond: itt kérem a fogyatékból kovácsoltak erényt.

El tudjátok képzelni ezt a poént épp fordítva?  – Ugye nem!

Pedig Papjancsi így mondta el. Mi több, leírta és igen komoly közéleti mondandójához szánta példázatul. Nézzük csak (és tessék a nevekre is figyelni):

Dani, a lókupec megveszi Mózsinak a lovát. Egymás tenyerébe csapnak, Dani kifizeti a ló árát. Kikötik a lovat a szekérből, hadd futkározzon. Erre a ló 120-szal nekiszalad a ház falának, s összerogy.
Megszólal Ignác: – Látod, Kálmán, milyen bátor a Mózsi lova!
Erre az: – Hülye vagy te, Ignác, nem bátor az, hanem vak!
(forrás: KISZó)

Nos, így mond Papjancsi viccet a Kárpáti Igaz Szóban. Hogy ebben a teljesen humortalan, lapos verzióban a kétszemélyes abszurdból hogyan lett négy szereplő (Dani, Mózsi, Kálmán, Ignác), azt nem sikerült megfejtenem. Az pedig végképp összezavart, hogy a vak lovat megidéző sorok után a következő mondat így indul: A vak is látja, hogy…

Ezek után nem tudtam eldönteni, az ukrán nyelvtörvény kárpátaljai alkalmazása körül kialakult helyzetet értékelő szerzőt bátornak vagy (a lényeget látó?) vaknak gondoljam-e. Vagy csak simán lónak.

Karinthy – de melyik?

Bár hasonlítottak egymásra és a keresztnevük is azonos betűvel kezdődik, azért az apa Karinthy Frigyest és a fiú Karinthy Ferencet ilyen látványosan összetéveszteni, ráadásul kétszer is – ez lapszerkesztői csúcsteljesítmény. A képen a papa, Frigyes, az életrajz is az övé – a címben azonban Ferenc szerepel. Ugyancsak ő van szerzőként megjelölve a papa két örökbecsű és roppant közismert írása felett. Nem csodálkoznék, ha legközelebb már az unoka Karinthy Márton lenne mondjuk a Budapesti tavasz szerzője a jeles kárpátaljai kiadványban, amely alcímében Közművelődési magazinnak mondja magát – hát így közművel. És itt azt most szóvá sem teszem, hogy friss áprilisi számukban már második részét közlik egy „tudományos” értekezésnek, amely azt bizonygatja, hogy az evolúcióelmélet áltudomány… Úgy tűnik, a szerkesztők számára az irodalomtörténet is az.

karinthy1 karinthy2

Élet-Jel, 2011/április


Karinthy-témában másutt: T.Ú.K. – Tanár úr kérem!

1 Hr = 250 Ft ?

ft

Úgy tűnik, nem csupán a szabatos fogalmazással, hanem egyszerű matematikai műveletek elvégzésével is gond adódhat olykor. A Független Hírügynökség ukrajnai tudósítója ezúttal egy teljes nagyságrendnyit tévedett, az ukrán fizetőeszközben megadott értékek ugyanis 7 és 9 forintnak felelnek meg, lévén 1 UHR cirka 25 HUF, nem pedig 250. A tévedést elkövető sajtómunkás, úgy tűnik, nem oszt és nem szoroz. Legalábbis hibátlanul. (forrás)

Ki minek tanúja

Szép is lett volna, ha az 1970-es években már működhettek volna magánkávézók Ungváron! A tudósító állításával szemben a Váralja a 80-as évek végén nyílt.

kamk1 kamk2

A másik baki: legjobb tudomásom szerint Brenzovics Marianna, bár szerepelt a programban, annak idején nem vett részt a vele tervezett találkozón.

Édes a tudósítás utolsó mondata: egyfelől hibás az egyes-többesszám egyeztetése, másfelől azt jelenti, hogy aki oda betért, az mindenki „megtisztelt” – ami mégiscsak inkább a közjogi méltóságok kiváltsága; a többiek (újságírók, diákok) egyszerűen csak részt vettek.

kamk2

Forrás: Beregi Hírlap

 

Beregszász lesz – ha másból is

beregszasz

A dolog felettébb örvendetes, a felkiáltójeles cím azonban sántít, mert közel 20 éve már nem Berehovó a város hivatalos neve (ez orosz neve volt a szovjet érában), hanem Berehove – ez ugyanis a hivatalos ukrán név, csak ez változhat tehát Beregszásszá. A lényeg persze az, mivé válunk, s nem az, honnan jövünk – ezt nyilván a címet adó újságíró is így gondolhatta.

Argentin szépség?

dora_kiszLegutóbb Andy Warholt nevezték tévesen cseh származásúnak, ezt helyreigazítva írtam posztot, most pedig Picasso szerelméről, a fotó- és és képzőművész Dora Maarról állítja írásában F. A. (zöld Kárpáti Igaz Szó, 2007. aug. 16.), hogy

„zöld szemű, fekete hajú argentin szépség”
aki
„kitűnően beszélt spanyolul”.

Argentin lánytól az utóbbi igazán nem nagy kunszt, lévén a spanyol hivatalos nyelv a dél-amerikai országban. Nyelvtudása éppen azért érdemel említést, mert Dora Maar 1907-ben Henriette Theodora Markovitch néven látta meg a napvilágot a nyugat- franciaországi Tours-ban francia anyától és horvát apától.

Utóbbi tény egyébként sok forrásban eltorzított formában szerepel, apját „jugoszlávnak” nevezik (tévedésből egy ideig én is szerbnek gondoltam), holott a papa ismert zágrábi építész volt (Josip Marković néven érdemes keresni).A kis Theodora előbb Párizsban, majd Buenos Airesben nevelkedett (ahol is apja az ottani Osztrák-Magyar (!) követségen dolgozott), de már 1926-ban visszatért Franciaországba tanulni.

Ezek alapján argentinnak nevezni – eléggé bizarr tévedés.

Egy másik furcsaság: Picasso első feleségének, az orosz Olga Koklovának a nevét Olga Choklowa-ként írja a szerző, bár a latin betűs írásmódban szinte mindenütt Koklova vagy Khokhlova, esetleg Koklowa szerepel. Oroszul, cirill betűvel, Ольга Хохлова volt a neve, ezt magyarul egyszerűen Hohlova formában kell átírni .

Az eredeti orosz írásmódból kiindulva „idegenül” esetleg a Chochlova átírás is lehetséges lenne; nyilvánvaló azonban, hogy vagy mindkét „х” betűt k-nak, vagy mindkettőt kh-nak, esetleg mindkettőt ch-nak lehet átírni – magyarul pedig h-nak -, vegyesen azonban semmiképp. A szerző által használt öszvér-írásmód tehát semmilyen átírása szabály szerint nem érvényes, így semmilyen nyelven nem lehet leírni.

Még argentinül sem.

Milyen nemzetiségű Andy Warhol?

Andy Warhol

Ezzel az erővel magyar származásúnak is nevezhetnénk…

„Minden idők legnagyobb skóciai Andy Warhol-kiállítása nyílik meg szombaton Edinburghban … a pop-art atyja halálának 20. évfordulója alkalmából.”

– olvasom a Múlt-Kor cikkében. Hm. Igaz, hogy húsz éve halt meg, de februárban. A cikk megjelenése viszont születési évfordulójára esik, viszont ez nem kerek. A következő mondatnál aztán végképp leállok:

„A cseh származású amerikai művész…”.

Nem!

Warhol ruszin származású volt, szülei a zempléni Mikóból emigráltak az USA-ba.

Ha a pontos etnikai vonatkozásoktól eltekintünk, akkor is legfeljebb szlovákiai  származásúnak lehetne mondani (a legtöbb életrajzában is az szerepel, hogy szülei szlovákiai emigránsok voltak), bár igazság szerint ez is eléggé pontatlan, lévén Szlovákia akkor még nem létezett, Warhol ruszin szülei a történelmi Magyarország területén éltek, Mikó (Miková) 1920-ig Zemplén vármegye Mezőlaborci járásához tartozott.

A források tanúsága szerint a papa, Ondrej Warhola (Varchola) és a mama, Justyna Zavacka 1909-ben kötött helyben házasságot, és a papa 1912-ben, tehát bőven „magyar időben” emigrált. Ilyen alapon Warholt sokkal inkább lehetne magyar származásúnak mondani, mint csehnek, lévén a szülei közül a papa soha nem éltek Csehszlovákiában, a mama pedig csupán egyetlen évet (21-ben követte a papát Amerikába). 

Iván Csendej megrövidített életműve

A jeles ukrán író, Ivan Csendej november 29-i haláláról hírt adva ezt írja a Kárpátalja eheti számk: „Két regénye és tizenhárom elbeszélése látott napvilágot.” Ilyen sovány lenne a 83 esztendős korában elhunyt alkotó életműve? Dehogy! Újságírói-szerkesztői felületességről és fordítói hibáról van szó. Az ukrán nekrológokban (ha onnan vették az adatot) ez a megfogalmazás szerepelt: „десятки оповідань, повістей та нарисів”. A десятки többször tízet jelent, magyarra ’több tucatnyi’-ként szokás fordítani, a повість meg éppenséggel kisregény. (Ukránul-oroszul regénynek csak a nagyon „vastag” műveket nevezik, magyar értelmezésben a повість nyugodt szívvel tekinthető regénynek.) Hogy a tizenhárom darab elbeszélés hogyan jött ki ebből, nem tudom, a google-keresővel az író nevével elsők közt felbukkanó oldal például ezt írja: „Автор книжок оповідань, нарисів, повістей” – és felsorol 14 könyvet, 1980-nal lezárva a sort. Holott Csendej az azóta eltelt negyedszázadban is bőven alkotott és sokat publikált. Bár igaz, a teljes bibliográfiájára nem találtam rá, de a pontos adatért valószínűleg elegendő lenne felhívni egy könyvtárost. Ennél persze sokkal egyszerűbb félrefordítani az ukrán nekrológot.


 

honlap keresőoptimalizálás a goggle seo mestertől

Kárpáti Vipera Nyúz © 2016 Frontier Theme