Kárpáti Vipera Nyúz

Baszkuráció és sziszegő nyelvöltögetés Ungon-Bergen által oda-vissza - KEKECBLOG

zene

Leninből Lennon

MTI hír, 2016. március 2.

Alig néhány betűt kell megváltoztatni a kárpátaljai Kalini településen, ahol a Lenin utcát egyszerűen Lennon utcára nevezték át.

A kommunizmus emlékeinek felszámolása jegyében a Lenin utca John Lennon, a Beatles együttes néhai tagjának nevét viseli ezentúl Ukrajnában, egy kárpátaljai faluban – hozta nyilvánosságra a megye kormányzója szerdán hivatalos honlapján.

Múlt év április 9-én fogadott el az ukrán kormány törvényt, amely egyebek mellett betiltotta a kommunista és a náci propagandát, valamint a két totalitárius rendszer jelképeinek használatát. Hennagyij Moszkal kormányzó erre a jogszabályra hivatkozva adott utasítást több utcanév megváltoztatására.

A técsői járásban lévő Kalini településen keresztelik át a Lenin utcát John Lennonra

A Vipera sajnos nem ismeri a técsői járási Kalini község lakosait, de szeretettel küld nekik ebből a alkalomból egy jópofa sárga tengeralattjárót.

Köztársasági giccs Bródytól

Jézus, mi ez a libafos? Lakodalmas muzsikába oltott irredenta „nemzeti” rock? Alig hiszek a fülemnek: valóban Bródy János énekli ezt a köztársasági übergagyit? Ő is írta? Nem hiszem el… Rákeresek… Kiderül, hogy rajta van legutóbbi lemezén. Le vagyok taglózva, sújtva, dorongolva. Életemben szeretett zenészben ekkorát még nem csalódtam (hacsak akkor nem, amikor drága Cseh Tamásom kicsit zsidózott…). Nemes eszmét és fontos gondolatot így lehet totálisan lejáratni. El vagyok borzadva. És majd ez fog elhangzani a tüntetéseken? Lakodalmas csárdással a szabad köztársaságért?  Jaj, a gyomrom! (tovább…)

Ukrán magyarok az Inter TV-ben

Vélhetőleg jószándék vezette azt a félresiklottnak látszó projektumot, amelynek során az Inter TV ukrán televíziós csatorna 14 olyan videoklipet gyártott és sugárzott „Ukrajna születésnapja” alkalmából, amelyen – állításuk szerint legalábbis – az Ukrajnában élő nagyobb létszámú nemzeti kisebbségek képviselői adják elő az ukrán nemzeti himnuszt. Az éneket kis jelenet előzi meg, amely – állítólag – az adott nemzetiség jellegzetességeit lenne hivatott érzékeltetni. Nos, nem tudhatjuk, hogy a román, lengyel, örmény, grúz, roma, jiddis stb. nyelvű verziók hogyan sikerültek, de hogy a „magyar” eléggé botrányos, az bizonyos: inkább az ukrajnában élő magyarok kigúnyolásának hat – de nem bánik kellő tisztelettel magával a himnusszal sem, azt is inkább nevetségessé teszi – legalábbis mindazok számára, akik értenek magyarul. A kis klipnek a jelenet-részében magyar lányok énekelve ruhát mosnak a folyóban (!), egy irtózatos akcentussal beszélő asszony rajtakapja a leskelődő fiatalembert, aki viszont abból a pár szóból ítélve, amit mond, nem hogy törve nem, hanem sehogysem beszéli a magyart, érteni sem lehet, amit mond. Eközben a magyarság azonosítása az oly sablonos és sokszor kifogásolt „gulyás és paprikás” fogalmi szintjén történik. No és jön az ének, a súlyos kiejtésbeli (és vélhetőleg prozódiai) hibák miatt a szöveg alig-alig, inkább csak töredékesen érthető, inkább paródiának hat. A közben megjeleő felirat állítása szerint Ukrajna 56 ezer „ukrán magyar” (!) hazája. Hogy a rossz emlékű „szovjet magyarok”-ra rímelő hazug kifejezés milyen érzéseket kelt a magyarságban, azt most ne részletezzük, és az előadók népviseletéről se essék szó, sőt magáról a remekműről sem, tessék inkább eredetiben megtekinteni: tovább a videóhoz »


Más: elektronikus kommunikáció – tv marketing

Gárdával fotózkodó

Jaj, mibe botlottam ma… Kárpátaljai magyar muzsikusok a Magyar Gárdával… Nem túl gyakran vetődök el az Ivaskovics József vezette Credo Verséneklő Együttes honlapjára. Nagyon idegen lett tőlem az a zenei ízlés, amit képviselnek. Meg az a tendenciózusság is, amellyel alapanyagukhoz, az irodalomhoz nyúlnak. Pedig a 80-as években fontosnak tartottam az akkori Ivaskovics-trió működését: nagy jelentőséget tulajdonítottam annak, hogy a cenzurális viszonyok között a kárpátaljai magyar költészet zenére ültetve is eljuthatott a közönséghez. Aztán… Aztán sok minden történt, 2001-es naplómban már ezt írtam róluk:

Jóska és csapata képvisel, merőben „másról szól”, mint amit mi az írói
magatartásunkkal megjelenítünk (értve ezt Évára és magamra). Talán nem
önhittség kijelenteni: mi már túljutottunk azon az önképzőköri szinten,
amivel ugyan fel lehet lépni számos kultúrház színpadán, képezhet
színfoltot számos rendezvényen, arathat közönségsikert (sőt!), de
eléggé messze áll attól, amit én művészetnek gondolok. Állítom ezt
annak ellenére, hogy nincsen zenei képzettségem – ám talán van ízlésem.
Amelynek a nyolcvanas években még megfelelt, ha gitárkísérettel, jobb
és kevésbé jó hangú előadók tolmácsolásában felhangzottak a verseink: a
tényt, hogy ezen a csatornán is eljuthat szavunk a közönséghez, sokkal
fontosabbnak gondoltam annál, semhogy a zenei feldolgozás minőségét
számon kértem volna. (De hisz magukhoz a költőkhöz és a Kárpátalján
fogant versekhez is ez volt a viszonyom: lelkesedtem mindenért, ami
magyarul szólt). Aztán ahogy verstermésünk gyengéit, úgy a dalok
sutaságát, nívótlanságát is kezdtem felfedezni, és megértettem, amint a
költészetben is csak a legnagyobbakhoz érdemes viszonyítani, úgy ebben
a műfajban is miért kellene elfogadnom azt, ami meg sem közelíti
Sebőék, a Kaláka, a Szélkiáltó, Cseh Tamás vagy Kováts Kriszta, de akár
csak Dinnyés Jóska vagy a Kormorán szintjét. Miért kellene befognom a
fülemet, amikor Alla Pugacsova-féle giccses orosz
slágerzene-motívumokat hallok meg egy kitűnő Vári Fábián László-vers
megzenésítésében, miért ne kellene felszisszennem, amikor összetörik,
félreértelmezik Kovács Vilmos verssorait, amikor nem találnak rá a
hangulatra… Ennél is nagyobb baj azonban, hogy repertoárjuk nagyobbik
részét olyan produkciók képezik, amelyek szövege versnek is
harmatgyönge. Ennek ellenére (vagy éppen ezért?) nem egy közülük
slágerré vált, szövege-kottája nem egynek kézről kézre jár,
népszerűsítik iskolai rendezvények szervezői és alkalmi előadók
sokasága. Nem múlhat el „irodalmi-zenés kultúrműsor” anélkül, hogy a Magyarnak én itt születtem vagy a Mert a haza nem eladó vagy az Ungnak és Tiszának sebes a járása sorok fel ne zengenének, bekapcsolva a hallgatóság danászásra hajlamos részét is – lassan a Székely himnusz
szerepét betöltve (ez utóbbi megjegyzés éppen Elek Tibortól származik,
aki a Credo együttes Palota-béli fellépése közben igazat adott nekem
abban, hogy nem lett volna szerencsés együtt szerepelnünk). Nagy volt a
siker. Ivaskovics és csapata – Dupkával kiegészülve – vidéki
előadókörútra, majd Bécsbe indult, az ottani magyarok Európa Klubjának
szíves invitálására.
Szegény Európa.

Most itt ez a fotó. Nem elrejtve valahová a honlap belsejébe, sok más alkalmi felvétel közé, hanem kitéve a címlapra. Ami nyilván azt jelenti, hogy Ivaskovics Jóska örömmel fotózkodott a Magyar Gárda egyenruhás, Árpád-sávos tagjaival, és fontosnak tartotta, hogy a képet honlapjuk címlapjára kitegye.

Én meg mást tartok fontosnak… Bár amióta nem vagyok nekik elég magyar, tudtommal nemigen tartanak a repertoárjukon BallaDé-opuszokat, most mégis fontosnak tartom kijejelentem: nem járulok hozzá ahhoz, hogy azt a néhány versemet, amelyet anno megzenésítettek, bárhol is, bármikor is elénekeljék. A legtávolabbi kapcsolatba sem szeretnék keveredni azzal a szellemiséggel, amelyet – a kép tanúsága szerint legalábbis – hajdani zenész-barátom valószínűleg magáénak vall.

Forrás (link nem működik, törölve 2013)
——————————————————————-

Beregszászi giccs

Találtam egy hamisítatlan beregszászi mulatós-nosztalgikus giccs-nótát a kárpátinfó.net honlapján egy friss videófelvétel kísérőzenéjeként. Az élményszámba menő dalmű itt hallgatható meg: Beregszász központi része 2008 tavaszán (az eredeti link nem működik, törölve; a dalművet később újra megtaláltam itt – 2013) az egyébként kellemes látvány aláfestéseként. Külön felhívom a figyelmet a zenei sablonokra épülő effajta dalok roppant jellemző prozódiájára, amikor is az egyébként hangsúlytalan névelőre esik a mondathangsúly: „örökké a szívemben él”, továbbá a bájos földrajzi tájékozatlanságra, ugyanis, bármi hihetetlen, Beregszász egyáltalán nincs a Tiszán-túlon, lévén ugyanúgy jobbra esik a Tiszától, mint Budapest (még ha a folyó kissé kanyargós is errefelé). És hogy beregvidéki magasművészeti élvezeteink kiteljesedjenek, még ajánlom megtekintésre a Mezőkaszonyban készült alábbi videót is:

Bújj hozzám újra, Magyarország

Amikor először ütötte meg fülünket ez a langyos libazsírhoz hasonlatosan émelyítő dal a jobbra érdemes megasztáros Oláh Ibolya előadásában, fogadást mertünk volna kötni rá, hogy A magyarok világhímnuszá-t és az Éljen Magyarország-ot  is elkövető, édes Piroskájának végleg isten véledet mondó Dobos Attila újabb örökbecsű opuszával állunk szemben. De nem. A zene ezúttal Amerikából importált giccs, a melódiánál is gagyibb szöveget pedig a magyar média „fenegyerek light” státusú figurája, Geszti Péter küzdötte ki magából, mint maga mondja, több havi munkával és nagy energiabefektetéssel. (S. Nagy István közepes formájában egy délután 3 ilyet megír.) Ha már ennyit dolgozott  Geszti ezen a közhelygyűjteményen (az meg mégis, mit jelent, hogy Bújj hozzám újra, Magyarország?), nemcsak azt érdemelné meg, hogy augusztus 20-án a tűzijáték előtt elhangozzon Budapesten – helye lenne a kárpátaljai Credo repertoárján is a Magyarnak én itt születtem és A haza nem eladó között.

Jaj, ezzel most alighanem ötletet adtunk.

Kárpáti Vipera Nyúz © 2016 Frontier Theme