Afférom Tóth Istvánnal

Avagy a HTMH osztályvezetőjének esete a terembérrel

Néhány évi barátinak mondható kapcsolat után 2004-ben komolyabb afférom támadt Tóth Istvánnal , a Határon Tuli Magyarok Hivatalának (HTMH) akkori osztályvezetőjével. A kárpátaljai származású, azelőtt más beosztásokat betöltő fideszes hivatalnok eleinte annak ellenére szimpatizált velem, hogy tudható volt: más-más politikai-világnézeti táborhoz tartozunk. Ezt azután is folytatni próbálta, hogy az első Orbán-kormány HTMH-osztályvezetőt csinált belőle, és a hozzám fűződő viszonya valószínűleg feloldhatatlan ellentmondásba került főnökei elvárásaival: ekkor én már olyan erősen Fidesz-ellenes és KMKSZ-ellenes voltam, hogy ez nehezen lett összeegyeztethető az ő elkötelezettségeivel és (anyagi, érvényesülési) érdekeivel. Ennek első bizonyítéka egy eléggé furcsa könyvismertetője volt 2001-ben: felkérésemre ő mondta el új könyvem „méltatását” a Könyvfesztivál keretében tartott könyvbemutatón – ilyen alkalmakkor nemigen szokás pártpolitikai alapon bírálni a bemutatandó könyvet; de ő megtette. Ezt szóvá is tettem egy naplóbejegyzésemben, megjegyezve, hogy pártkatonaként viselkedett. Ezen megsértődött, de – mivel kb. 1:1-re álltunk – elsimult a dolog, egy rövid időre rendeződött kapcsolatunk.

Ám 2002-ben kormányváltás történt. Tóth megmaradt hivatalában, de a fideszes nemzetpolitikai kurzus kiszorult a HTMH gyakorlatából. A szocialista-liberális vezetés alatt nem lehetett könnyű dolga egy fideszes osztályvezetőnek, nyilván meg kellett alkudnia magával – és ez erősen frusztrálhatta. A munkáját nem szerette, felettesei utasítgatásai nem voltak kedvére – de a hónap végén kézbe kapott fizetési boríték tartalma lenyeletett vele minden békát  (erről utalásszerűen ő maga tett többször említést). Közben a házassága is tönkrement, új kapcsolata sem volt felhőtlen – ez is frusztrálhatta.

Jobb híján, úgy tűnt, rajtam próbálta saját bajait leverni.

Másfél éven át rendszeresen és állhatatosan kellemetlenkedett a webnaplómhoz kapcsolt fórumban (a régi rendszerben a bejegyzésekhez nem lehetett közvetlenül alatta megjegyzést fűzni, erre egy kapcsolódó fórumrendszer szolgált). Állíthatom, hogy tudatos elszántsággal ellenségesen, mi több: aljas módon viselkedett. Egy ideig ezt álnéven tette, aztán már saját nevén, amin váltig csodálkoztam: egy állami hivatal alkalmazottjának semmiképp nem ildomos személyeskednie, főként olyanokkal, akiknek a pátyolgatása, segítése munkaköri kötelessége lenne. A végén az alább következő szöveggel kellett leszerelnem, ezután egy vagy két érdektelen, a problémát elmaszatoló – de lényegében nekem igazat adó – bejegyzés után végleg elhagyta fórumomat. Azután kapcsolatunk megszakadt. Mondhatom: szerencsére!

A HTMH-t a Gyurcsány-kormány megszüntette, Tóth egy időre eltűnt szemem elől, majd a második Orbán-kormány kinevezte Magyarország beregszászi konzuljának. Aztán feljebb is lépett és főkonzulként vonult nyugdíjba nemrégiben. Így végül is a politikai karrierje csak összejött… Feltéve, ha egy Beregszász típusú porfészekben a Fidesz által ugráltatott főkonzulnak lenni karriernek számít.

Az alábbi, akkori blogomban ma is elérhető írás fölött ez a megjegyzés áll:

Az alábbiakat 2004. július 3-án és 4-én jegyeztem be az UngPartyhoz csatolt Fórumba, a BéDéKá napló(pó)ja c. topikba, #1273 és #1275 sorszám alatt. (Az eredeti topik már ne, érhető el – bdk)

Kedves Pisti,

rám kaptál, mint rasztás a fűre, ha pár napig nem írsz be, elvonási tüneteid keletkeznek, és akkor jössz, és kellemetlenkedni próbálsz.

Engem egy ideje ez már nem izgat, hiába szívóskodsz. Csak eleinte bosszankodtam, aztán szórakoztam-nevetgéltem meg értetlenkedtem, de azért annyira nem találtam szereplésedet érdekesnek, mint ha kézen állva lila felhőket eregetnél a füledből – nem kérhetném inkább az utóbbi produkciót?

Ám egy ideje már inkább szánlak, és el-eltűnődöm azon, hogy miért csinálod. Mindig oda jutok, hogy frusztrációid késztetnek rá: sikertelenségedet, kisszerűségedet, boldogtalanságodat próbálod feledtetni magaddal, amikor ide beírkálsz. Nyilván egyik főnöködnek sem mered megmondani, hogy mekkora baromnak tartod, ugyanígy, kenyéradó hivatalod miatt, a kárpátaljai főmuftiknak sem mutathatsz be: a fele cimborád, a fele ugyan ellenlábasod, de mivel a Hivatal pártatlanságot hirdet, egyik szervezetet vagy annak vezetőit sem szívathatod. Na de itt van ez a kis Balla-gyerek, ezt senki és semmi nem védi: rajta gyakorolhatod a másokkal szemben elfojtott indulataidat. Indulataid pedig vannak, mert például szakmai sikereiddel nem vagy elégedett, úgy érzed, sem közírói, sem tudományos téren nem érted el azt, amire pedig képesnek gondoltad magadat, és bizony a hivatalnoki ranglétrán sem jutottál olyan magasra, hogy beosztásodat méltónak tartsad tehetségedhez, szerteágazó tudásodhoz, nyelvismeretedhez stb. Kisujjadban van a történelem, hosszú évtizedek óta foglalkozol a kisebbségek történetével, demográfiájával, jogállásával, szinte mindent tudsz, amit ezen a téren tudni érdemes, ezen belül a legteljesebb mélységéig ismered a kárpátaljai magyarságot és Kárpátalja egészét is, mindent elolvastál, ami erre vonatkozik vagy ami itt született, beszéled az itt használatos nyelveket… Nem ironizálok, ezt valóban így gondolom, (főleg korábbi) beszélgetéseink, szakmai vagy irodalmi lapokban közzétett tanulmányaid bárkit meggyőzhetnek erről. És mégsem vitted semmire, se tudományos fokozat, se magas beosztás, se megjelent könyvek. Még a pártkarrierről is lecsúsztál. (Magánéletedre talán nem térnék ki, bár te ezt velem szemben gátlástalanul megteszed.) Itt állsz ötvenvalahány évesen és tudod, hogy most már semmit nem fogsz elérni az életben, kezdheted várni a nyugdíjat. Ráadásul: még a körülményeket sem okolhatod, nem üldöznek, nem nyomnak el, nincs kire ráfognod a sikertelenséget.

Ez elég szomorú. Ennél csak az szánalmasabb, hogy jobb híján olyan hangulatjavító eszközökhöz nyúlsz, amelyről pontosan tudod, hogy nem adnak megoldást problémáidra.

Na és akkor magukról a beírásokról, sunyi célozgatásaidról, bennfenteskedéseidről, amelyekkel általában arra célzol, hogy belelátsz legbelsőbb ügyeimbe, rettentő dolgokat tudsz rólam, szörnyű titkos bűnöknek vagy ismerője. Aljas módon többször céloztál arra, hogy „TE” támogattál engem ilyen-olyan-pénzekkel, hogy jól tudod, mit, honnan, mennyit, mikor, hogyan. Nos: valóban tudod. Pontosan tudod, hogy

  • nem te, hanem a HTMH nyújtott néhányszor támogatást

(és ennek a HTMH-nak te soha nem voltál döntést önállóan hozó vezetője), mint ahogy azt is,

  • a támogatást nem én kaptam, hanem az akkor még létező alapítvány vagy szerkesztőség kapta,

még ám pontosan meghatározott kiadásainak fedezésére, mint ahogy azt is legalább olyan pontosan tudod, mint én, hogy

  • mindig mindennel fillérre elszámoltam.

Pontosan tudod azt is, milyen arányban voltak az én kis picike pályázatocskáim azokkal, amelyeket egyrészt Nagy Kárpátaljai Cimboráid, másrészt Ellenlábasaik nyújtogattak/nak be buzgó szaporasággal, és – megkockáztatom – sokkal hevenyészettebb elszámolásokkal. Ugyanígy pontosan tudod azt is – hiszen erről személyesen is sokszor beszélgettünk -, milyen, no hogy is mondjam, „ellentmondások és rendezetlenségek” vannak az igazán jelentős pályázati pénzek körül, és hogy ezek felhasználása milyen gyakran vezet hitvány, gyönge eredményhez, igénytelen megvalósuláshoz. Te magad meséltél „rémtörténeteket” olyan itteni rendezvényekről, amelyeken magad vettél részt, pénzfecsérlő vendéglátásokról. No és hány könyvről állapítottuk meg együtt, hogy ezekre ugyan kár volt magyar közpénzeket fecsérelni. Érdekes,

  • sosem említetted, hogy azt a teljesítményt, amelyet a vezetésemmel működő magánkiadó és magánalapítvány produkál, támogatásra méltatlannak találnád,

ellenkezőleg, mindig biztattál, sőt, volt olyan (nagyon-nagyon szerény!) költségtérítés, amely igénylésének lehetőségére te hívtad fel a figyelmemet. Utólag én úgy érzem – és kérlek, egyenes beszédben, célozgatás nélkül állítsad az ellenkezőjét, ha ez a véleményed -, hogy a jelentősnek igazán nem mondható támogatások ellenére szép eredményeket mutattam fel, nívós kiadványokat tettem le az asztalra, és az általam szervezett rendezvényeket, mint magas szakmai szintűeket (pl. Kárpátaljai Magyar Könyvnap, Pánsíp Irodalmi Szalon) azóta is sokan emlegetik. (Talán van értesülésed, hogy azóta hogyan zajlik a Könyvnap, mióta másnak engedtem át rendezést.)

Azt is hajszálpontosan tudod, hogy látva a pályázati rendszer számomra elfogadhatatlan visszásságait, a helyi alkuratóriumok működésével szembeni etikai fenntartásaim miatt 1995-től kiszálltam a minisztériumi könyvtámogatási, majd ugyanezen okból 1997-ben a Illyés Közalapítvány laptámogatási, és egy vagy két évvel később a rendezvénytámogatási pályázati rendszerből. Ideig-óráig még megpróbáltam más forrásokból vagy önerőből fenntartani tevékenységi köreimet, 1999-ig például támogatás nélkül (!) adtam ki könyveket és hallatlan erőfeszítéssel – pusztán a példányszám értékesítéséből és az alapítvány más vállalkozói tevékenységének bevételéből – finanszíroztam a költségeket. Hasonlóan alakult a lapkiadásunk is: az utolsó években már csak a puszta nyomdaköltséget sikerült külső forrásból megszerezni: az összes többi munkát magunk végeztük. És hát, kell-e mondanom, rendezvényeink többsége esetében is általában csak a közvetlen kiadásokat fedezték a támogatások: a nem csekély szervezőmunka, az felhasznált infrastruktúra, a lebonyolítás önerőből történt: nem egyszer és nem kétszer. (Miközben a nagy pénzeket pályázók „működési költség” címén jelentős tételeket számoltak el – ezt épp te ne tudnád??).

Továbbá. Ugyanígy nyílt titok előtted az is, hogy személy szerint én soha semmilyen pénzosztó bizottságban, Könyv- vagy Illyés-alkuratóriumban, Közművelődési vagy Ösztöndíjtanácsban NEM VOLTAM BENNE, míg más pályázók (vagy képviselőik) maguk is ott ültek/ülnek ezekben a testületekben: én éppen ezt tartottam etikailag elfogadhatatlannak, ezért léptem ki sorra mindenből. Pontosan tudod, hogy mára nincsen sem kiadóm (amelyet magánpénzből alapítottam), sem szerkesztőségem (amely 93-ban az első lapszámokat privát pénzből jelentette meg), sem alapítványom (amelyet egy kárpátaljai magánember alapított magánpénzből), mindent felszámoltam, éppen azért, mert nem akartam ebben a mocskos pályázatai rendszerben részt venni, mert láttam, milyen dolgok folynak, mert tudtam, hogy ha hatékonyan akarnék működni, nekem is a többiekhez hasonlóan kellene.

Éppen ezért tértem át az internetes tevékenységre, mert olcsóbb, és mert anélkül is fenn tudom tartani, hogy minisztériumhoz, Illyéshez, HTMH-hoz stb. pályázgatnék a helybéli alkuratóriumok belviszályain átverekedve magamat.

Nem titok: 2001-es indulásomkor a Pánsíp első digitális verziójának elkészítéséhez anyagi támogatást nyújtott a MNyKNT, egy évig Soros-pénzből fizettem az internet-díjakat, és a HHRF-től elnyertem egy számítógépet. Ennyi. De (néhány kisebb baráti magántámogatást (!) leszámítva): két és fél éve: semmi más. De: a napi 6-8 órában (és nagy örömmel!!) végzett munkát KEZDETTŐL mindenféle ellenszolgáltatás nélkül végzem: EZT TE IS NAGYON JÓL TUDOD. Sőt, azt is jól tudod, hogy sem én, sem Éva nem állunk sehol alkalmazásban, nem kapunk sehonnan fix bért, nincs semmilyen munkáltatóval semmilyen állandó szerződésünk. Sőt, még azt is tudod (vagy ha nem, most elárulom neked), hogy gyerekeim részére egyszer sem vettük igénybe azt a szégyenletes szülőföldönmagyarul vagy milyen című támogatást, hogy fiunkat önerőből taníttatjuk Veszprémben (se ösztöndíj, se kollégium: ellenben van tandíj, nem is kevés, meg albérlet).

Nos, ha mindezeket pontosan tudva te engem szívatsz és én vagyok a szemed szálkája, ahelyett hogy Nagy Kárpátaljai Cimboráid vagy Ellenlábasaik gyakran piszkos ügyeit vinnéd pellengérre – akkor ez vagy aljasság, és ezért mélyen megvetlek, vagy ostobaság, és ezért kikacaglak. Vagy pedig – mint fentebb írtam: kóros frusztráltságodban elvesztetted józan ítélőképességedet, beteg vagy – és ezért őszintén szánlak.

És akkor még a terembérről.

Tóth a fórumba írt kellemetlenkedő bejegyzéseiben állandóan valami terembérre tett utalásokat rosszalló hangnemben.

Esküszöm, nem tudtam, mire célozgatsz. De a napokban nem lévén türelmem értelmesebb munkához, megkerestem pár régebbi pályázatot (nagyjából ezek voltak az utolsóim).

Azon kevés pályázók közé tartoztam, aki nemcsak azt sorolta fel, amit igényel, hanem azt is, amivel rendelkezik. (Normális esetben ez nem hátrányt, hanem előnyt jelent az elbírálásnál; no persze miért tartozna a határon túli pályázatok elbírálásba ebbe a kategóriába?) Ha például megpályáztattam egy olyan kiadvány megjelentetését, amelynek szerkesztését, szedését, tördelését magunk végeztük, akkor olyan költségvetést készítettem, amelyben minden tétel szerepelt ugyan (a mi munkánk is kifejezhető volt pénzösszegben), de igényelt összegként csak a nyomdaköltség szerepelt, azzal a megjegyzéssel, hogy a többit önerőből vagy más forrásból fedezzük. Ha támogatást kértem egy rendezvénysorozathoz (Pánsíp Irodalmi Szalon), feltüntettem az összes tételt, szervezés, előadók tiszteletdíja, útiköltsége, meghívó nyomtatása stb., továbbá azt is, mi az értéke egy 20 fő befogadására alkalmas helyiség biztosításának fűtéssel, világítással. Ha pl. a társaságot a közeli kávézó kistermében hívtuk volna össze (és miért ne?), a terembér nem is lett volna olyan kicsi, pláne éves szinten. Ám történetesen családi házunknak a padlásterét akkor – és éppen ezért! – úgy rendeztük be, hogy ilyen alkalmak lebonyolítására alkalmas legyen. Az összejövetel estéjén azt a helyiséget bizony fűteni, világítani kellett, bizony a társaság használta a vécét, a műveltebbje nemcsak öblített, hanem kezet is mosott, még a törülközőt is használta, ezen felül behordták a sarat, leették a szőnyeget és telehamuzták a hamutartókat. Mindez a rendezők részéről reális költségeket és kiszámítható értékű munkát feltételez, nemde? Ellenben – és ez az apróság valahogy nem jött át bejegyzéseiden –

  • a pályázatban a „terembér” nem mint megpályázott tétel, hanem mint saját hozzájárulás szerepelt…

Ezt a költségvetésben csillag jelezte az adott tétel mellett, és még külön mellékletben is felsoroltam a saját forrásokat. Mert nagyon hosszas keresés után megtaláltam, idetűzöm:

Saját forrásaink:

  • a szervezésben részt vevők (pénzösszegben ki nem fejezhető) szervezői tapasztalata, kapcsolatrendszere, szakmai tekintélye;
  • a programok szervezésében és lebonyolításában részt vevők önkéntes munkája (amelynek megbecsülhető a pénzösszegben kifejezett értéke – lásd a benyújtott költségvetést);
  • az ungvári szerkesztőségi helyiségeket a Pánsíp kiadójának családi házában található padlásszobák képezik, és térítésmentesen állnak a Szalon rendelkezésére (de kifejezhető pénzben e helyiségek feltételezett bérleti díja és rezsiköltsége – lásd a költségvetést)
  • az UngBereg Alapítvány kis volumenű vállalkozói tevékenységet is folytat, ennek szerény bevételei részben a Szalon fenntartási költségeit képezik, így például a szervezéssel járó utazások, szállítások, könyvbeszerzések költségeinek a fedezése ………………………

Na most ezek után példálózni a terembérrel, kedves István, nem túl baráti gesztus.

[…]

[Ezek után még kitértem egy technikai jellegű dologra, szintén egy gyanúsításával kapcsolatban, de ez kevésbé fontos, nem tűzöm ide a szöveget. Mint ahogy István semmitmondó válaszát sem. Az én következő – egyelőre (4-én este még) – válasz nélkül hagyott bejegyzésem azonban álljon itt:]

Csodálkoztam volna, ha érdemi választ adsz.

Tisztelettel megkérlek: írd le ide nyíltan és őszintén, hogy tisztességtelen, sikkasztó, aljas, hazudozó, támogatásokkal visszaélő, minőségi teljesítményt soha nem produkáló mocsoknak tartasz-e engem. Írd le, és akkor tiszta a helyzet, nem kell többet célozgatnod és sandán sejtetned semmit.

Vagy pedig írd le, hogy azt a kevés támogatást, amit a kiadóm, szerkesztőségem, alapítványom kapott, azt tisztességgel arra fordítottam, amire megpályáztam (kiadtam vagy 30 könyvet, 8 éven át megjelent a Pánsíp és annak almanachja; szép pénzösszeggel járó díjakat alapítottam is adtam ki; több tucatnyi rendezvényt szerveztem… – és mindig mindenbe beletettem a „sajátomat” is, ha mást nem volt módom, akkor sok-sok-sok ingyenmunkámat), a megvalósított eredmények kárpátaljai viszonylatban éppenséggel a színvonalasabbak közé tartoztak, továbbá pedig maradéktalanul elszámoltam mindennel anélkül, hogy a zsebembe érdemtelenül akár egyetlen fillért is tettem volna. Ha ezt elismered, akkor szintén nem kell, nem lehet többet célozgatnod, sóhajtoznod a rám fecsérelt közpénzek miatt és terembért emlegetned.

Ha ezt elismered, akkor esetleg elnézést is kérhetsz mindazért, amit vagy másfél éve ebben a Fórumban művelsz.

Azt nem várom tőled, bár gesztusnak tekinteném, hogy elismerd: ebben a nagy kárpátaljai katyvaszban azon kevesek egyike (egyetlen?) vagyok, aki erkölcsi fenntartások miatt kiléptem az egész pályázati rendszerből, az egész etnobizniszből, továbbá minden lehetséges szervezetből és érdekcsoportból, és vállaltam, hogy jól prosperáló kiadómat, szerkesztőségemet és alapítványomat emiatt fel kelljen számolni: mert azon az áron nem akartam fenntartani, amely áron fenntartható lett volna. Ezzel elnyertem a függetlenségemet, és ezért tehetem meg, hogy mindenről őszintén elmondjam és megírjam a véleményemet. Szerintem ezt is tudod, és lelked mélyén elismered, hogy a „kulturális közéletünk” aktív résztvevői közül legkevésbé engem lehet kárhoztatni olyan vádakkal, amelyeket te célozgatásaiddal, jobban vagy kevésbé burkolt sejtetéseiddel megengedtél magadnak.

Kérlek, önts tiszta vizet a pohárba, hogy eldönthessem, e két lehetőség közül melyiket válasszam:
a) vagy maradj megvetésem tárgya és (újra?) zárjam le azzal az ügyet, hogy „többet nem ismerlek”;
b) vagy újra olyan valakinek tartsalak, akinek figyelek a véleményére és akivel mondjuk szívesen beszélgetnék, netán értelmes dolgokról szót váltanék a fórumban, azzal a távlati lehetőséggel, hogy ha barátok már nem is, de korrekt kapcsolatot fenntartó társak lehetünk.

Persze legvalószínűbb, hogy most is „semmilyen” választ adsz, ezt azonban én annak fogom betudni, hogy továbbra is a fennálló helyzetet kívánod fenntartani, piszkálódni, gyanúsítgatni, kellemetlenkedni akarsz. Ám legyen, de akkor (újra?) az a) pont lép érvénybe, és leteszek arról, hogy kapcsolatunk normalizálására további kísérleteket tegyek.


Balla D. Károly és Tóth István afférja

2002-től: Tóth István rendszeres kellemetlenkedése, aljas célzásai a Balla D. Károly blogjához kapcsolt fórumban. A HTMH osztályvezetője BDK 2004-es tisztázó írására érdemben nem válaszolt. Szószedet: támogatási rendszer, webnapló, fórum, határon túli magyarok, tóth istván, hivatal, balla d. károly, támogatási rendszer, blog, kuratórium, alapítvány, terembér, htmh, támogatás, önrész, vád, célzás, válasz, kárpátalja

Share
Kárpáti Vipera Nyúz © 2016 Frontier Theme