Nemrégiben írtam arról, hogy egy kiadványunk nagyvonalúan felcserélte Karinthy Frigyest Karinthy Ferenccel – nos, most meg legnagyobb közéleti lapunkban felfedeztek egy nem létező Nobel-díjas szovjet írót. Mindezt ráadásul egy jeles költőnk szájába adják… Aki, feltételezésem szerint, pontosan tudja, hogy ilyen nevű író nem létezik, legalábbis Nobel-díjas semmiképpen. A dologból annyi igaz, hogy a csakugyan Nobel-díjas szovjet-orosz írónak, Mihail Solohovnak viszont van egy Andrej Szokolov nevű hőse… A nevet kétszer is rosszul tartalmazó bekezdés azzal végződik, hogy „Szokolov” bevallotta, szinte mindig tévedett. Vajon ezért ragaszkodott ily makacsul a tévedéshez a cikk írója, a lap korrektora, olvasószerkesztője, két főszerkesztő-helyettese és főszerkesztője? (forrás < a digitális archívum megszűnt, a cikk szövege alulra bemásolva)
—
Frissítés: a következő lapszámban helyreigazították.
A végsőkig gerinces egyéniség
Június 5-e Kovács Vilmos születésnapja. A kárpátaljai magyar irodalmi élet kiemelkedő személyisége az egész közösség számára sokat jelentett, munkássága máig alapvető fontosságú, fejtette ki lapunknak Fodor Géza költő.
– Sokan félreértelmezték. Sokan azt hiszik, ismerik, pedig nem. S voltak például, akik azt terjesztették róla, hogy kommunista. Nos, soha nem volt az. Ő egy különleges, markáns, a végsőkig gerinces egyéniség volt. Egy rendkívül igazságszerető ember, aki azonnal indulatba jött, ha igazságtalanságot tapasztalt. S ami ugyancsak fontos: örökké a gyengébbek pártján állt – mondja Fodor Géza. – Mindig abból indult ki, hogy mik a lehetőségek, miközben látta a korlátokat is. Irodalmi tevékenységét és a közéletben betöltött szerepét, társadalmi funkcióját nem lehet különválasztani. Bármit írt is, azt a kárpátaljai magyarságról írta, s a közösségnek szólt.
Nagy szívfájdalom, jegyzi meg az ismert kárpátaljai költő, hogy művei ma nemigen jutnak el az itteni olvasóközönséghez. Maguk a szerkesztők sem ismerik. Felületes hozzáállást tanúsítanak, amikor összefoglalják a munkásságát.
– Pedig, azt hiszem, 1971-ben például egy három részes cikksorozatot jelentetett meg a Kárpáti Igaz Szóban, Látogatóban Veres Péternél címmel – folytatja Fodor Géza. – Ezek publicisztikai írások, ezt a műfajt is kiválóan művelte. Az Igaz Szóban ő fogalmazta meg Veres Péter nekrológját is. Nagyon jó viszonyban volt Mihail Szokolovval, az akkor már Nobel-díjas szovjet íróval. Eszembe jut, amikor elmesélte: egy beszélgetés alkalmával Szokolov azt mondta: egy írónak nem szabad tévednie. Erre Kovács Vilmos megkérdezte tőle, hogy ő tévedett-e már? S milyen választ kapott erre? Azt, hogy szinte mindig.
– Utolsó hónapjaiban heti két-három alkalommal is felkerestem – emlékezik Fodor Géza. – Sokat sakkoztunk. Nagyon értette és szerette ezt a játékot. Amikor ötvenéves volt, magával vitt arra az ünnepségre, amit a Szovjet Írószövetség kárpátaljai tagozata rendezett a tiszteletére. Miután megoperálták, azt mondta, még egy kerek évfordulós születésnapja nemigen lesz. De abban bízott, hogy még írhat, s Budapesten több olyan művét is megjelentetheti, amelyre itt esélye sem volt. Jó kapcsolatot ápolt többek között Illyés Gyulával is. A Magyar Írószövetség közbenjárására Fóton kapott lakást. Ott is halt meg. Persze, jellemző módon a szovjet hatóságok csak akkor engedélyezték az áttelepülést, amikor már tudták: Kovács Vilmost senki és semmi nem mentheti meg. Csont és bőr volt. A Tisza-híd közepéig Váradi-Sternberg János történészprofesszor kísérte el.
Kovács Vilmos a kárpátaljai magyar líra egyik legfigyelemreméltóbb képviselője. A II. világháború után ő volt az első, akinek sikerült a kisebbségi írósors természetes és mesterséges korlátait áttörnie.
- június 5-én született Gáton. 1938–1939-ben Beregszászban, majd 1939–1945 között Munkácson élt. Ezt követően a beregszászi terménykészletező vállalat könyvelője. 1949-ben újra Munkácsra került. Öt évig mint a munkácsi adóhivatal főreferense (közben a csernovici-lvovi pénzügyi-közgazdasági főiskolán tanult), majd a járási lap (Prapor Peremohi) munkatársa volt. 1958-tól 1971-ig az ungvári Kárpáti Kiadó magyar osztályának szerkesztőjeként dolgozott. 1977-ben halt meg Budapesten.
Első verseskötetében (Vallani kell, 1957) a szinte még feudális állapotban élő falu történelmi átalakulásának krónikásaként lépett színre. A személyi kultusz évei után az első friss lélegzet mondatta el vele ezeket a verseket. A kezdet viszonylagos nyugalma azonban hamar szertefoszlott. A „könnyben és vérben fogant új század” társadalmi és politikai feszültsége Kovács Vilmosnál egy didaktikus, mégis emberközpontú költészetet teremtett. Ez a költői világkép második kötete (Tavaszi viharok, 1959) után, az 1962-ben megjelent Lázas a Földben teljesedett ki. Ebben már sikerült önmagát adnia: nem ismert el semmit az igazságon kívül. Az igazságszolgáltató szerepében lépett fel társadalmi verseiben, a „nagy pert” vállaló költő alakja tölti be szerelmes verseit, gondolati lírájában pedig a „költővé lett mágus” vívja testére szabott harcát a Végtelennel.
Versesköteteit sokat vitatott regénye, a Holnap is élünk (1965) követte. Ez a könyv nem (vagy legalábbis nem csupán) a szovjet új hullám múlttal viaskodó, a személyi kultusszal szembenéző alkotások ösztönzésének jegyeit viseli magán, hanem elsősorban kisebbségi regény. Lényegében ez a könyv hívta fel a magyar irodalmi közvélemény figyelmét a kárpátaljai magyarságra és az ottani magyar irodalomra.
Következő verseskötete (Csillagfénynél, 1968) költői mérlege. Egyszerre jelzi a megismert-meghódított költői világ határait, válságát és a választott út irányát, az új költői világkép körvonalait. Ez a műve formai tekintetben is jelentős változásokat hozott. Az eddig szinte kizárólagos szabad vers mellett megjelent költészetében a népköltészet formai eszközeire épülő, kötött, dalszerű, epikus hangvételében azonban sokszor a balladákra emlékeztető forma. A költői világkép és forma kettőssége mellett a kötet egészére a szigorú, tudatos ars poetica jellemző. A kisebbségi alaphelyzetet és valóságérzést, a viszonyok és viszonylatok vállalását fogalmazza meg. A kötet legjobb versei kivételesen merész asszociációkra épülnek. A költő a {168.} valóság ismeretlen vonatkozásainak felmutatására törekszik. Versei a népi látásmódban és formában gyökerező korszerű magyar költészethez tartoznak éppúgy, mint az azóta írt, s csak folyóirat-publikációkból ismert költeményei. Ez a kivételes költői tisztaság érződik novelláiban is, így a kárpátaljai magyar próza legszebb alkotásában, a Kiskarácsonyban.
Kovács Vilmos műfordítással is foglalkozott, publicisztikai munkássága ugyancsak ismert. Irodalompolitikusként arra törekedett, hogy az „öntörvényei szerint kiértékelt”, a sajátos történelmi helyzetbe került maroknyi közösség és az együttélő népek sorsát megfogalmazó kárpátaljai magyar irodalom bekerüljön a nemzet szellemi vérkeringésébe. Életének utolsó esztendeit a tudományos kutatómunkának szentelte.
Szülőfalujának középiskolája Kovács Vilmos nevét viseli.
Tóth Viktor, Kárpáti Igaz Szó
1 Comment
Add a Comment