Egy több mint száz éves metafora nyomában
Mi a forrása Kosztolányi Dezső sokszor idézett megállapításának, mely szerint
Műfordítani annyi, mint gúzsba kötve táncolni.
vagy hasonlattá oldva az azonosítást:
Verset fordítani olyan, mint gúzsba kötve táncolni.
És még 6-7 változat… Ha a gúzsba kötve táncolni kifejezésre rákeresünk a Google-ban, két dolog tűnik fel. Az egyik, hogy túl sok az egymástól eltérő változat. A Verset fordítani és Műfordítani mellett feltűnik a simán csak Fordítani, vagy A műfordítás olyan, mint kezdet… Az azonosítások-hasonlítások is más-más formában történnek: olyan, mint | annyit tesz, mint | annyi, mint…
Ennél is feltűnőbb, hogy szinte soha senki nem adja meg, hol, mikor mondta vagy írta ezt Kosztolányi.
Eltöltöttem egy órácskát az online kutatással. Végül komoly irodalomtörténész komoly tanulmányában találtam meg a forrásmegjelölést:
… Kosztolányi szlogenné vált mondata, „műfordítani mégis annyi, mint gúzsba kötötten táncolni” (Kosztolányi 1913, 644), amit 1921 januárjában a Modern költők második kiadásához írt előszavában és 1928-ban az Ábécé a fordításról és ferdítésről című tanulmányában is megismétel.
Innen: A magyar irodalom történetei III. Szegedy-Maszák Mihály: Irodalom és fordítás
A közszájon forgó idézet tehát először is nem pontos. Ha a mégis módosítószót indokolt is lehet kihagyni belőle, a gúzsba kötötten eredetiségét kár volt eltorzítania a kollektív emlékezetnek…
Megtudtam tehát, hogy Kosztolányi háromszor is használta saját leleményét, először 1913-ban, majd ezt kétszer megismételte. Az elsődleges forrást Szegedy-Maszák lábjegyzetben adja meg:
Kosztolányi Dezső (1913) „A „Holló”. Válasz Elek Artúrnak”, Nyugat 6: 641–644.
A havi két alkalommal megjelenő Nyugat számai elérhetők a neten, az 1913-as 6. évfolyam 21. számában találtam meg Kosztolányi szövegét. Előzmény: Kosztolányi korábban megjelent Poe-fordítása (A holló) a folyóiratban; Elek Artúr író, műkritikus, ugyancsak a Nyugatban bírálattal illette Kosztolányi némely megoldását. A költő hosszan válaszolt, és reagálása vége felé fogalmazza meg immár több mint száz éve halhatatlan metaforáját.
A teljes bekezdésnyi idézet így fest, kiemelés tőlem:
Marad az utolsó szak, amelyben Elek Artúr ismét több kifogásolnivalót talál. Egyik sorom így kezdődik: „A szoborról, a komorról…” Elek Artúr megfelkiáltójelezi a „komor” szót, mert nincs benne az eredetiben. Istenem, én itt egy szójátékot fordítottam le, amivel – fölebbről – adós maradtam. Az „álmodó” démon helyett azt írtam, hogy „alvó” démon. Mert az álmodó magyarul lágy és költői. Poe pedig ezzel a szóval a holló rémes és titokzatos voltát akarta festeni. Úgy éreztem, hogy az „alvó” démon rémesebb és titokzatosabb, mint az „álmodó” démon. A műfordítás hűtlen hűsége követelte tőlem a változtatásokat. Ez követelte azt is, hogy az utolsó sorokat így fordítsam: „Nő az éjjel, nő az árnyék, terjed egyre csöndesen s nem virrad meg – sohasem.” Az eredetiben az áll, hogy a padlón ingó árnyéktól sohasem menekszik meg a költő. Angolul ez döbbenetesen hat. A magyar ember azonban az örök éjszakát úgy látja, hogy sohasem virrad meg. Ez a zárószó, a nyelvünk szelleméből fakad, magyar trouvaille, és hittel vallom, hogy a magyar „Holló” csakis így végződhet. Népdalaink lelkét akartam megszólaltatni e helyütt és másutt is, aminthogy Poe is egyszerű, mint a népdal. Közben teljes zenekarral kellett dolgoznom. Elek Artúr azonban elcsodálkozik, néhány szabadabb helyen, nem veszi figyelembe, hogy műfordítani mégis annyi, mint gúzsba kötötten táncolni.
