Jaj, mibe botlottam ma… Kárpátaljai magyar muzsikusok a Magyar Gárdával… Nem túl gyakran vetődök el az Ivaskovics József vezette Credo Verséneklő Együttes honlapjára. Nagyon idegen lett tőlem az a zenei ízlés, amit képviselnek. Meg az a tendenciózusság is, amellyel alapanyagukhoz, az irodalomhoz nyúlnak. Pedig a 80-as években fontosnak tartottam az akkori Ivaskovics-trió működését: nagy jelentőséget tulajdonítottam annak, hogy a cenzurális viszonyok között a kárpátaljai magyar költészet zenére ültetve is eljuthatott a közönséghez. Aztán… Aztán sok minden történt, 2001-es naplómban már ezt írtam róluk:Jóska és csapata képvisel, merőben „másról szól”, mint amit mi az írói
magatartásunkkal megjelenítünk (értve ezt Évára és magamra). Talán nem
önhittség kijelenteni: mi már túljutottunk azon az önképzőköri szinten,
amivel ugyan fel lehet lépni számos kultúrház színpadán, képezhet
színfoltot számos rendezvényen, arathat közönségsikert (sőt!), de
eléggé messze áll attól, amit én művészetnek gondolok. Állítom ezt
annak ellenére, hogy nincsen zenei képzettségem – ám talán van ízlésem.
Amelynek a nyolcvanas években még megfelelt, ha gitárkísérettel, jobb
és kevésbé jó hangú előadók tolmácsolásában felhangzottak a verseink: a
tényt, hogy ezen a csatornán is eljuthat szavunk a közönséghez, sokkal
fontosabbnak gondoltam annál, semhogy a zenei feldolgozás minőségét
számon kértem volna. (De hisz magukhoz a költőkhöz és a Kárpátalján
fogant versekhez is ez volt a viszonyom: lelkesedtem mindenért, ami
magyarul szólt). Aztán ahogy verstermésünk gyengéit, úgy a dalok
sutaságát, nívótlanságát is kezdtem felfedezni, és megértettem, amint a
költészetben is csak a legnagyobbakhoz érdemes viszonyítani, úgy ebben
a műfajban is miért kellene elfogadnom azt, ami meg sem közelíti
Sebőék, a Kaláka, a Szélkiáltó, Cseh Tamás vagy Kováts Kriszta, de akár
csak Dinnyés Jóska vagy a Kormorán szintjét. Miért kellene befognom a
fülemet, amikor Alla Pugacsova-féle giccses orosz
slágerzene-motívumokat hallok meg egy kitűnő Vári Fábián László-vers
megzenésítésében, miért ne kellene felszisszennem, amikor összetörik,
félreértelmezik Kovács Vilmos verssorait, amikor nem találnak rá a
hangulatra… Ennél is nagyobb baj azonban, hogy repertoárjuk nagyobbik
részét olyan produkciók képezik, amelyek szövege versnek is
harmatgyönge. Ennek ellenére (vagy éppen ezért?) nem egy közülük
slágerré vált, szövege-kottája nem egynek kézről kézre jár,
népszerűsítik iskolai rendezvények szervezői és alkalmi előadók
sokasága. Nem múlhat el „irodalmi-zenés kultúrműsor” anélkül, hogy a Magyarnak én itt születtem vagy a Mert a haza nem eladó vagy az Ungnak és Tiszának sebes a járása sorok fel ne zengenének, bekapcsolva a hallgatóság danászásra hajlamos részét is – lassan a Székely himnusz
szerepét betöltve (ez utóbbi megjegyzés éppen Elek Tibortól származik,
aki a Credo együttes Palota-béli fellépése közben igazat adott nekem
abban, hogy nem lett volna szerencsés együtt szerepelnünk). Nagy volt a
siker. Ivaskovics és csapata – Dupkával kiegészülve – vidéki
előadókörútra, majd Bécsbe indult, az ottani magyarok Európa Klubjának
szíves invitálására.
Szegény Európa.
Most itt ez a fotó. Nem elrejtve valahová a honlap belsejébe, sok más alkalmi felvétel közé, hanem kitéve a címlapra. Ami nyilván azt jelenti, hogy Ivaskovics Jóska örömmel fotózkodott a Magyar Gárda egyenruhás, Árpád-sávos tagjaival, és fontosnak tartotta, hogy a képet honlapjuk címlapjára kitegye.
Én meg mást tartok fontosnak… Bár amióta nem vagyok nekik elég magyar, tudtommal nemigen tartanak a repertoárjukon BallaDé-opuszokat, most mégis fontosnak tartom kijejelentem: nem járulok hozzá ahhoz, hogy azt a néhány versemet, amelyet anno megzenésítettek, bárhol is, bármikor is elénekeljék. A legtávolabbi kapcsolatba sem szeretnék keveredni azzal a szellemiséggel, amelyet – a kép tanúsága szerint legalábbis – hajdani zenész-barátom valószínűleg magáénak vall.
