Nem tudom, sikerül-e valaha is a kárpátaljai magyar sajtó tudatlan illetékeseivel megértetnem: szerzői mű a jogtulajdonos engedélye nélkül nem közölhető. Azt hittem, legalább azok a szerkesztőségek, amelyekkel ezt egyszer már lesakkoztuk, tisztába jöttek a helyzettel. De nem.
Legutóbb írtam egy esetről (lásd a jegyzet második felét), jeleztem azt is, hogy nem kérek helyreigazítást, csak levélben választ a főszerkesztőtől. Nos, meg is kaptam. Előbb adta az értetlent, próbált hárítani, aztán meg ő kezdett támadni, otrombán vádaskodni az esettel összefüggésbe semmilyen módon nem hozható ügyekben. Jellemző bunkóság: ne az esetről beszéljünk, támadjuk meg „a panaszost” személyében. Erre azzal reagáltam: ha így állunk, akkor mégis kérek helyreigazítást. Ezt első levelem egy részletének a közlésével oldották meg, ebből az olvasó csak azt nem tudja meg, kinek mikor közölt milyen verséről van szó. Nyilván így is akarták. Az én kifogásomnak helyet adtak, de hiábájukat be nem látták, elnézést nem kértek. Ezt végül magánlevélben csak kicsikartam.A dolog számomra azért érthetetlen, mert egyfelől a szerkesztőségben mindenki tudja, hogy évek óta elvből nem adok nekik anyagot, másfelől Kőszeghy Elemér főszerkesztővel egy HVG-s cikkem okán egyszer már tisztáztuk, hogy szerzői anyag a jogtulajdonos engedélye nélkül nem közölhető. Erre pofátlanul mégis. És aztán neki áll feljebb. Közben meg azt játssza, hogy a barátom.
Ugyanígy pontosan tisztában van ezekkel a dolgokkal egy másik szerkesztőség is. Friss számukban [a link már nem él, törölve – sőt évek óta a lap sincs meg, Kárpáti Magyar Krónikának hívták – 2013] több versemet közlik tudtom és hozzájárulásom nélkül. Nemrégiben ugyanennek a sorozatnak a keretében Éva került sorra: vele felvették a kapcsolatot. Éva nem adta meg a jóváhagyást – és ők el is tekintettek a közléstől. Nem így az esetemben.
Levél Bíró László főszerkesztőnek. 48 órán belül semmi válasz. Ma felhívtam a szerkesztőséget: a beosztott hárít, a főszer házon kívül.
A hárítás tárgya: ezt a sorozatot Dupka György készíti, ő adta le az anyagot, és ő ragaszkodott a verseim megjelentetéséhez. Csak tudnám, milyen alapon ragaszkodhat ő annak a közléséhez, aminek a jogaival nem ő rendelkezik?
Mindenesetre most a felelősség nem őt, hanem a lap főszerkesztőjét terheli. Azt, aki a levelemre nem válaszol és vissza sem hív. Pedig a barátunk.
Ugyanígy jártam bő féléve Zubánics Lászlóval (Beregi Hírlap): egy húszéves karcolatomat hozták le minden értesítés nélkül. Levelet írtam, telefonáltam: helyettese igazat adott nekem, de ő maga nem válaszolt, nem hívott vissza. Kárpátalján így viselkednek a pöffeszkedő főszerkesztők azzal a szerzővel, akinek az írását akarata ellenére beteszik a lapba. Amikor közölnek, akkor valamiért jó vagyok nekik. Amikor számon kérem a jogtalanságot, akkor én leszek a bűnös (Kőszeghy) vagy elkezdenek bujkálni előlem, még a felelősséget sem vállalják (Zubánics, Bíró). Úgy tűnik, egy író ma kárpátalján nem döntheti el, hogy hol ne közöljék az írásait.
Talán a Kárpátinfo az egyetlen, ahol más a hozzáállás: legutóbb még arra is engedélyt kértek, hogy naptár-mellékletünkön egy versidézetemet elhelyezhessék.
Sovány gyógyír a szerzői joghurutra.
